A Szív, 1977 (63. évfolyam, 1-12. szám)

1977-10-01 / 10. szám

-436magunk vagyunk embertársaink irígykedésének áldozatai, hanem ők is prédájául eshetnek a mi irigységünknek. Persze mi könnyen a félreismert, a szakadék szélére szorított Krisztussal azonosítjuk magunkat. Pedig, ha jól meggondoljuk, sokszor inkább a názáreti irígykedők táborában vagyunk mi is. Amikor meg szeretnénk valamiképp alázni a- zokat, akiknek kiválósága középszerű énünkre emlékeztet bennünket. Amikor mások sikerét, tehetségét, karrierjét a sors igazságtalanságának számlájára írjuk. Amikor nemcsak azt kívánjuk, hogy bárcsak mi is olyan nagyot alkothatnánk, mint ők, bárcsak a miénk is lehetne mindaz, ami az övék — hanem legszívesebben el is vennénk tőlük, ami az övék, meg is semmisítenénk, amit alkottak. Ha nem is mindnyájunkban patologikusán romboló az irigység ösztöne, de azért félelmetesen erős és romlásunkra lehet, ha nem ellensúlyozzuk.

Rózsadombi Mária

Hsíoltárofe ■ gepíjangr a

. *,„„«.„1, Uram, nem értek valamit...

^ ? ÍJ S Ma egy ember dolgozott rajtam.

Mindent pontosan csinált, nem vétett el semmit.

Időben forgatta karjaimat, nem sajnálta tőlem az olajat, minden rendben ment.

De egész idő alatt látszott rajta, hogy valahol máshol jár...

Mostanában, hogy az emberek világában mindenbe beleszólásom van, láttam az embereken sok olyasmit, amitől engem megfosztottál.

Úgy tűnik, mostohagyermeked vagyok!

Nem tudok például játszani.

Én mindig ugyanúgy, ugyanazt csinálom,

de képtelen vagyok arra a könnyedségre,

arra a ’’haszontalanságra”,

arra az ’’öncélúságra”,

arra a variációs képességre,

ami a már egészen megszületett emberek sajátja.

Az a könnyedség, amiben kifejezésre jut,

hogy valami már játszva megy — ez nekem képtelenség.

Az én életem a robot, a hatásfok, a körforgás, a haszon... Irigylem az embereket!