A Szív, 1977 (63. évfolyam, 1-12. szám)
1977-01-01 / 1. szám
-42— Jaj, aranyos tanítónéni, nagy baj van! Beteg nagyon az én aranyoskám. - Nem sírt, csak a könnyek folydogáltak az arcán, miközben mondta — Tudom, nem élhetünk itt örökké. Nem is gondolok arra, hogy mi lesz velem e- gyedül, ha ő most meghal. Csak egy dolog bánt, azt arra megkérem magát is nagyon: Ha most beszél vele, ne is mondja neki, hogy talán meg kell most halnia... Ne féljen szegénykém... Amikor a tanítónéni a vánkosokat igazgatta a beteg feje alatt, az egy- szercsak megszólalt: — Idebenn van az én aranyoskám? — Nincs. Behívjam? — Még ne! Magának szeretnék valamit mondani. Tudja: tudom, hogy már nem húzom sokáig. Ez így is van jól, minek él az ilyen öreg? Odavaló vagyok a temetőbe, már régóta... Csak egy dolog bánt engemet nagyon. Megkérem rá, hogy ne mondja meg az én aranyoskámnak, hogy most meghalok. Elég baja lesz úgyis majd egyedül, ha rá marad minden... Legalább addig ne legyen olyan rossz neki... A tanítónéninek nagy szerencséje volt, hogy a pap éppen megérkezett, így nem kellett válaszolnia. Talán szólni sem tudott volna? Hazafelé menet pedig az járt a fejében, hogy most látta először igazán, mi is a szeretet: ennek a két kis öregnek nem volt fontos, hogy "mi lesz velem?", csak egy aggasztotta őket: "Csak neki ne legyen rossz". Ő most értette meg, amit Józsi bácsi nem értett: mitől voltak ők mindig olyan boldogok... ^■em, azt igazán nem lehet mondani, hogy a pap a nagynyilvánosság előtt lel- kendezett volna a tanítónéniről. Csak papi körben, ott is szigorúan bizalmasan dúgta meg borozgatás közben: — Nálunk a tanítónő hívja a papot a beteghez. Egy jó hét múlva pedig megérkezett az értesítés a Járási Tanács Oktatási Osztályától, hogy a tanítónéni szerződését nem hosszabbítják meg a következő tanévre. Amikor szóban érdeklődött, hogy miért, megkapta nyílt elvtársi légkörben a választ: — Nem bízhatjuk kétes elemekre az ifjúság nevelését. Persze írásban nem szokás ilyesmit közölni. Ki tudja, milyen rágalmakat koholna belőle az ellenség! Még képesek lennének ezt az egészet a vallás-szabadsággal összehozni... Most, hogy már minden csomagját feladta, biciklin indult a tanítónéni a vasút felé. Józsibácsiék árvánmaradt háza előtt lelassított, és azt mondta magában: "Megérte! Itt olyasmit tanultam meg, amit könyvből sose lehet..." Igaz, eszébejutott, hogy ki lehetett az az égetnivaló, aki beárulta, de csak legyintett. Isten dolgainak ez a rendes sorsa: Mi nem hallgathatunk arról, a- mit láttunk és hallottunk... (Ap.Csel.4,20)
