A Szív, 1977 (63. évfolyam, 1-12. szám)

1977-09-01 / 9. szám

-387Mz Eucharisztia ünneplését mindig bűnbánati cselekmény előzi meg. Ez nem véletlen, és nem is az az egyetlen célja, hogy bűnös-voltunkat felidézzük, mielőtt a szent Isten előtt megjelenünk. Az újszövetségben a bűnbánat nem egyszerűen az elkövetett hibákért érzett szégyen, hanem az ember egész életét érintő élmény: Gondolkodásmódunk megváltoztatása. Ezzel kezdte Jézus nyilvános működését: "Tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az evangéliumban" (Mk.1,15). Amit így lehetne bővebben kifejezni: Gondoljátok meg, mi a helyzetetek és aszerint rendezzétek be életeteket.

Hogy mit gondol az ember önmagáról, kitűnik imádságából. Mikor imádkozunk igazán szívből és őszintén? A legtöbbünk akkor, amikor bajbajutottunk, amikor egészen elevenen érezzük, hogy segítségre van szükségünk. Milyen magatartás húzódik meg e mögött az imádság mögött? A hegyről lefelé guruló vonat magatartása — ha segít is, ha nem is, lemegyek én magam is. Az ember önállónak érzi magát és úgy tesz, mintha meg tudna állni a saját lábán. Csak amikor hegynek visz az út, akkor szakad föl belőle a sóhaj: Istenem, segíts! Mit jelent ez a kérés? Azt kérjük Istentől, hogy jöjjön segítségünkre, állítsa vissza függetlenségünket, adja, hogy újra önállóan a magunk feje szerint élhessünk.

Jézus is az Atyához folyamodott és kérte, vegye el tőle a szenvedés kely- hét, de hozzátette: "De ne az én akaratom teljesüljön, hanem a tied" (Lk.22,42). Ezzel elismerte, hogy az Atya a Mindenható, a világ Ura, és élete a kezében van. Ez a második rész rendszerint hiányzik a mi imádságunkból. Pedig ez az imádság lényege: Istenhez fordulunk segítségért, mert tudjuk, hogy minden, mi is, tőle függünk. Úgy függünk tőle, mint a hang az énekestől, a beszéd a szónoktól. Benne élünk, mozgunk és vagyunk. Mi vagyunk, de ő az, aki élni enged és életet ad. A szentmise előtti bűnbánati szertartás ezt a lelkületet, ezt a változást akarja elérni bennünk. Olyan lelkülettel közelítsünk az Istenhez, mint Krisztus tette: Legyen meg a te akaratod.

Amint Jézus életében látjuk, az Atya nem mentette meg őt a szenvedéstől. Az istállóban való születés nem volt szép idill, hanem a kivetettség és szegénység megtapasztalása. Az egyiptomi futás nem kéjutazás volt, hanem a menekülők kétségbeesett rohanása üldözőik elől. A szögek és a töviskorona nem színházi szemfényvesztés volt, és a keresztet sem párnázták ki. . . Mindez valóságos volt és Jézus szenvedése is valóságos volt. De az Atya nem hagyta el, mert feltámasztotta halottaiból. Aki Istenben bízik, nem csalatkozik. Az Isten nem fog kiemelni minket a világból, hogy megszabadítson a szenvedésektől — de megszabadít a végső csatavesztésnél, mert a halál nem nyel el bennünket, hanem kaput nyit az új é- letre, mint ezt Jézus Krisztus példájából látjuk.

/ /a az Isten megszabadítaná minden bajtól a hozzá folyamodókat, minden v/T ember hívővé válna. Ez még Jézus életében sem történt. Ennek ellenére szenvedése és kereszthalála győzelmet aratott a halál és a gonoszság fölött Jézus Krisztus halála megmutatta a gonoszság és halál igazi arcát. Amitől annyira fé