A Szív, 1977 (63. évfolyam, 1-12. szám)
1977-08-01 / 8. szám
-358ránkozna és kidobna engem, mint egy csalót. Tudatná összes barátnőjével a valóságot; elveszteném minden tanítványomat, nem fizethetném ki a szobám lakbérét, visszamehetnék a vagonba fagyni, éhezni... Ó, azok a füstölgő, fütyülő vonatok ott a síneken,... a kőszénszag, a nyirkos reggelek, a kínos reménytelenség... Vagy Sárikánál laknék? és megkezdődne újra a gazdag féijjelöltek utáni hajsza? Iszonyat. Legjobb lesz egy szót sem szólni a méltóságos asszonynak, tovább tanítani a Ducit, mintha igazán gyógypedagógus lennék. De akkor megátalkodott bűnös leszek és tűröm, hogy az emésztő féreg a bensőmben rágcsáljon...” Közben a páter beszélt valamiről. Hogy miről, arról Ágnesnek fogalma sem volt, mert egyáltalán nem figyelt oda. Folyton a saját problémáján tépelő- dött. Hirtelen megcsapta a fülét a páter szava: ”A keskeny ösvény, ami Istenhez vezet, nem más, mint a keresztény tökéletesség. A hölgyek jól tennék, ha olvasgatnának néha róla.” Ágnes szörnyen sajnálta, hogy előzőén nem figyelt oda. Talán bizony elmulasztott valami fontos magyarázatot. Talán a páter megadott néhány könyveimet és ezeknek olvasására bíztatta a hölgyeket? Vagy mondott valamit a keresztény tökéletességnek olyan lehetőségéről, ami megoldaná az ő problémáját? Ejnye, hogy pont most nem figyelt oda! # Í gy folydogált a lelkigyakorlat lélekbe sugárzó fények és kínzó kérdések közt. A gyónás napját megelőző éjszakán Ágnes nem sokat aludt. Gyötörte a nyugtalanság: hogyan fogja ő jól megértetni magát ezzel a páterrel? Ez biztosan egész másképp gyóntat, mint a tiszi. Eszébe jutottak az iskolai - muszájból végzett - sablonos gyónások, amikor gépiesen elhadarta: ’’teljes szívemből szánom és bánom...”, de ezt csak az ajkával mondta, a szívében csupán az a vágy rejtőzött: essünk át minél előbb ezen a kellemetlen gyónási kötelességen. Az ’’erősfogadás” sem volt soha őszinte, mert ha például azt gyónta, hogy veszekedett egy osztálytársával, eszeágában sem volt megváltozni. Másnap egészen úgy viselkedett az illetővel, mint előbb. Érvényesek voltak azok a gyónások? ”Ó, hogy csaltam én önmagamat: azt hittem, hogy elvégeztem kötelességemet, pedig csak színleltem. Az a tudat, hogy első vagyok az osztályban, azt váltotta ki belőlem, hogy nekem mindig mindenütt tündökölnöm kell. A látszatot tartottam fontosnak, nem a valóságot” — állapította meg önmagában. Eszébe jutott, hogy mikor az első magassarkú cipőt kapta, mennyire örült, mert így az emberek előtt kissé magasabbnak tűnhetett, mint amilyen. És most? Annak örül, hogy Vámayné, Dalmáték, Gyöngyösyék diplomás tanárnőnek csodálják, pedig nem az. Szívébe nyilait a fájdalom. Most már nem az keserítette, hogy hazudott néha, hanem az, hogy többre becsüli a hamis látszatot a valóságnál. Ezen a tényen keresztül ráismert igazi mivoltára: felfedezte hiú énjét. Ez volt az első őszinte magábatekintése és szembefordulása önmagával. ”Nem akarok ilyen lenni! Istenem, bocsáss meg! Segíts, hogy megváltozzam!” Elmondta hangosan a gyónásban szokásos erősfogadást Mikor odaért: a bűnre vezető alkalmat elkerülöm, akkor hirtelen világossá vált e
