A Szív, 1977 (63. évfolyam, 1-12. szám)

1977-08-01 / 8. szám

-353­sátrat vesznek és az egészségesebbek táborszerűen töltik a nyarat. Már az első nap készen állt a tábor. Voltak közöttük régi cser­készek, őrsvezetők és olyanok, akik tiszti vizsgára készültek, hogy ké­sőbb, ha diákok között dolgoznak, cserkészeiket a táborozás idején is kísérhessék. Ujjongó, könnyű, vidám volt ez a kéthetes pihenő. Nappal kirándulásokat tettek, este tüzet gyújtottak és fönn­maradhattak késő éjszakáig. lkonyodott. A fák között szél suhogott át és a fenyves, mint egy égi templom titokzatos orgonája, búgott. Búcsúzó énekesma­darak szálltak el a magasranőtt fű között és csipogva tértek nyugovó­ra. A távoli hegyek mély, sötétzöld hálóruhát vettek föl és komoran dőltek pihenni a földre. A Duna szalagja, mint egy csokor virágot, kö­tötte át a nyugodt síkságokat. Esteledett. A tücskök elhallgattak és az ősi föld szíve halkan dobogott. Árnyak nőttek az alkonyaiban, a fenyők magas orgonái sö­tétbe vesztek és még titokzatosabban zúgtak. Kialudtak az emberi lámpások és az égen kigyúltak a csillagok. Négyen-öten heverték körül a kis tüzet. Sehol ember, sehol hang, sehol zaj — mindenütt nyugalom, csend és béke. A csillagok be­szélgetni kezdtek felettük. Szinte hallották hangjukat. Mély ragyogás­sal, szelíd kék fénnyel, piros árnyalattal fényléttek az ég vándorai és lassan lépdeltek tova. A tejút fehér nyáját egy láthatatlan kéz terelte és az éjszaka sötét bársonyát legelték a csillagok milliói. Ott, a tűz körül, nem beszéltek. Hallgatták az éjszaka csend­jét — hallgatták a természet tiszta, hangtalan beszédjét és ültek moz­dulatlanul. Hajnalodott. Kelet felől finom, szürke lepleket hullatott az égre az, aki felkelti minden reggel az időt, hogy egynapos útra indul­jon. Egyre világosabbak lettek a fátylak, a sötét föld bontakozott sű­rű álomtakarójából. Felemelte fejét a nap és széttekintett a világon. Homloka iz- zott és sugárzott; bíboros tekintete áttüzesítette az erdőket. A zöld fűben megcsillant a harmat és visszaküldte a napnak adakozó fényét drága rubintban. Reszketett és csillogott a harmat a fűszálakon, és ru­hájukon. Még nem mozdultak. A tűz kialudt, sötét, elhamvadt faha­sábok között fehéren világított a hamú. A madarak égbe ugrottak és elkezdték reggeli imájukat. Megmozdult a föld minden élője: az erdő 22.

Next

/
Thumbnails
Contents