A Szív, 1977 (63. évfolyam, 1-12. szám)
1977-07-01 / 7. szám
-330űrré váltak, mialatt az orvos fertőtlenített. — Most egy kis égést fog érezni — mondta, miközben novokaint fecskendezett belém. Hirtelen hasító fájdalmat éreztem. Megmozdultam, hogy elforduljak a keze alól. "Most sebzi meg a gyermekemet" — futott át rajtam a gondolat. A fekete tányérok mozogni kezdtek a mennyezeten. — Elég! — kiáltottam. — Hagyja abba! Megcsóválta a fejét, miközben műszereivel dolgozott. "Most már késő van ahhoz, hogy abbahagyjam" — mondta. — "Pár másodperc még, és vége." A nők nem szoktak ünneprontók lenni. És mennyire engedelmesek! A fájdalomérzetnek vége volt, mielőtt a gép zümmögése leállt volna, ami azt jelezte, hogy kitakarították belsőmet. Tíz percig tartott az egész. T izenkét ágy volt a lábadozók termében. Mindegyiken tarka virágos huzat és egy halvány zöld vagy kék villanytakaró. Minden igazán ízlésesen nőies volt. Az ágyakon egy óra hosszat feküdtek enyhébb sokkban az áldozatok. Belsejük kitisztítva, jövőjük gondtalanítva. Gyümölcslét hoztak s azon vettem észre magam, hogy hawai-puncsot i- szok egy papírpohárból. Egy korosabb asszony, gondosan betekert festett hajfürtökkel, épp most kelt fel a szomszéd ágyról. "Hát nem volt kellemes", mondta, mialatt miniszoknyáját eligazította és felvette magasszárú, fehér csíz ma-cipőjét. Asszonyok jöttek, mentek. Egyesek olyan félájult arckifejezéssel, amilyennel érkeztek. Mások olyan lendülettel, mint akik a klinikáról egyenest Bloomingdale- hez sietnek bevásárolni. Elérkezett az én távozásom ideje is. A férjem ott ült a széken, ahol hagytam. Kezében egy szál sárga rózsa, a szára nedves papírba csavarva s mindez egy átlátszó celofán zacskóban. Hazafelé egész úton egy szót sem szóltunk. Csak egymás kezét fogtuk. Otthon egy teljes csokor sárgarózsa várt és a gyerekek, akiknek kíváncsiskodását kellett ügyesen semlegesítenünk. A műtét tagadhatatlanul sikeres volt. Két napig nem is véreztem, mint ahogy előre megmondták, aztán négy napig mérsékelten folyt a vérem. A keblem egy héten belül visszanyerte régi formáját, a testemet is úgy érzem, mint valamit, ami egészen az enyém. Nem úgy, mint egy védőburkot, mint amikor új élet indult bennem. Férjemmel most a család nyári vakációját tervezzük és az ő őszi pályaváltoztatását. Biztos, hogy sokkal ésszerűbb, hogy nem egy újszülött érkezésére készülődünk. — Legalábbis ezt hangoztatjuk sokszor egymásnak. Csakhogy közben egy kísértet szegődött mellém. Egy ici-pici kis kísértet, aki csak akkor idézi magát elém, ha valami nagyon szépet látok. Mint a múlt hétvégen a teliholdat az óceán felett. Egy kisbaba integet felém, és én visszaintek neki. "Lett volna még hely az életünkben!" — kiáltom hangtalanul a kis kísértetnek. "Persze, hogy lett volna..."
