A Szív, 1977 (63. évfolyam, 1-12. szám)
1977-07-01 / 7. szám
-326Rózsadombi Mária REPÜLŐTÉR Széthullott arcokat láttam. Uram. Unatkoztak, dohányoztak, vártak. Ha lehetett volna, a csupa-kérdés gyereket is kikapcsolták volna, mint bármelyik elektromos lármagépet. Dehát ezek csak utasok... Ők nem repülnek, őket csak viszik. A gép nem az ő kezüktől lendül, útközben nem pillantanak ki az ablakon, mert ott "nem látnak semmit". Nekik az ég kékje, a csillagok "semmi"... Ők érkezéskor nem simulnak a győzelem örömével a repülőtér tenyerére, hanem a vámvizsgálattól izgulnak, vagy annak örülnek, hogy nem hánytak leszálláskor. Magukba hullott emberek, magukat vitető utasok... Mit nézzek rajtuk? Láttam a pilótát is. Uram! Aki nem vette észre, hogy pocsolyába lépett, mert a földön járva is az eget kémlelte! Végre egy ember! Egy szabad lény, aki magányos éji órán, amikor talán a rádiós is elalszik mellette, csillagot ültet gépe szárnyára! Végre egy ember, akinek a repülés nem is hivatás, de virágnézet, mert abban él, hogy azt csinál magával és a gépében dübörgő energiákkal, amit akar. Ő megéli a teremtés könnyed játékát: csak egy kézmozdulat, és az eredmény (szinte) emberfeletti. Ahogy elképzeltem őt, Uram,
