A Szív, 1977 (63. évfolyam, 1-12. szám)

1977-05-01 / 5. szám

-205volt abból az ázsiai hódításból, amely iszonyatos vadonná nyomorította az egész Alföldet, holott az Mátyás király idejében valóságos virágoskert volt le egészen Nándorfejérvárig. A mai orosz hódoltságban ugyan nem pusztulnak el a városok, de elfogy a népünk és átkozott sivatag lesz a magyar lélektalaj.

V

eres mérnök a meglepő fölfedezés után tovább kereste annak a tölgynek a rokonait a növényvilágban és talált nyárfát, fenyőt meg egyebet, ami meg tudott fogózni abban a sívó homokban. A hatóság nem állította meg az okos kísérletet és ez bizony nagy dolog, ha arra gondolunk, micsoda vaskalap nehezedik a közigazgatás fejére. A szegedi határban lassan tizenötezer hold erdő nőtt olyan terepen, a- melyet még birkajárásnak sem használtak azelőtt. Sövényházán pedig ötezer holdon történt hasonló telepítés. A tudás meg a munka nagyszerű győzelme volt ez, de ha nem megyünk akkor kirándulni Várostanyára, ma sem tudnék róla, mert a szegedi társaságokban erről sohasem hallottam, de annál hamarabb megtanultam Bittó bácsi nevét, aki a legjobb halászlevest főzte és Ónozóné hírét, aki meg olyan csodálatos túróscsuszát főzött. Veres János sikerét azonban meghallották a szakemberek Svédországban, Dániában és Párizsban és jöttek a látogatók tanulni a magyar puszta tudósától. Alkalmazni is kezdték az új módszert és először svéd mérnök írt róla tanulmányt németül és róla nevezték el, mivel azt nyilván nem is említette, kinél járt iskolába. Veres ugyanis a magyaron kívül más nyelvet nem ismert és talán Budapestnél sem járt messzebb a világban, mint annyi más szegedi polgár. Most is magam előtt látom azt a szép ősz embert: barna vászonkabát a vállán, verőfény az arcán és kedvesen válaszolgat kérdéseinkre; csupa békesség, semmi lázongás a hangjában, mert sikerült neki az ország egy darabján megint kertet csinálni. Aztán mentünk a bográcsos ebédre, de nekem nem ízlett sem az étel, sem a gyöngyöző riz- ling, mert belül a keserűség marcangolt: miért kell nekünk annyiszor újra kezdenünk az életet és miért jön annyiszor az ázsiai baromcsorda földbe taposni tündérkertünket? Iszonyú magyar végzet, mikor lesz ennek már egyszer vége? Mi csak azért vagyunk, hogy a vetésünket másoknak arassák? Valóban hitte Vörösmarty, amikor leírta, hogy lesz még egyszer ünnep a világon? E gyilkoló kérdésekre emberi agyban nem születik válasz, de ha Istenbe megyek, teleszívom magamat erővel és akkor bírom széthulló életünket gyűjteni, a veszendőt menteni, a kicsit és jelentéktelent nagyon szeretni, ez pedig nagyobb nagyság, mint világbirodalmat összeharácsolni. Az én példám Izajás meg Dániel, nem pedig a haramia királyok, akik Babilon vagy Ninive trónján ültek és csak azért kaptak királyi nevet, mivel nagyobb ban-