A Szív, 1977 (63. évfolyam, 1-12. szám)
1977-01-01 / 1. szám
-21 képviselte nappal a szalont és éjjel Martosné hálószobáját. A ládák le voltak ab- roncsozva, hogy utazás közben ne mozogjanak. A matracok függőleges helyzetben tótágast álltak. Az utasok felszálltak, jobban mondva: felmásztak a vagonokba, melyeknek feljárata olyan magas volt, hogy az idősebb hölgyeket be kellett e- melni. Mindenki izgatottan várta a vonat indulását. De a vonat nem indult el sem aznap, sem másnap, sőt egy hét múlva sem. Az útra szánt elemózsia lassacskán elfogyott. Akkor Martos Sándor néhány más erélyes férfivel együtt bemerészkedett az állomásfőnökhöz, hogy reklamálják, miért is nem indul a vonat. Az új állomásfőnök csak annyit tudott magyarul: Sicc ki! Tolmács segítségével mégis megértette, miről van szó és megmagyarázta, hogy neki nincs jogában elindítani a vagonokat, mert ahhoz hivatalos rendelet kell, ami eddig még nem futott be, de minden pillanatban megjöhet. A mozdony, amit majd a vagonok elé csatolnak, már itt is van, tehát azonnal menjenek vissza a vonatba és ne merészeljenek kiugrálni, mert abból nagy baj lehet. A vonat indul, amikor indul. Az egyik vágányon valóban ott pöfögött egy gazdátlan mozdony, ezért a visszatérő férfiak bíztatták az asszonyokat: Most már hamarosan indulunk. A mozdony láttára az utasok nem mertek kiszállni a vagonokból, csak néztek kifelé, mint ketrecből az éhes állatok és lesték, hogy talán jön majd valaki, aki enni ad nekik. Este Idus és Ágnes buzgón imádkoztak: Mindennapi kenyerünket add meg nekünk holnap. A jó Isten meg is hallgatta az imádságot. Másnap megjelent a mentőangyal Fülöp hordár személyében, aki véletlenül odavetődött a leghátsó vágányra.- Mi a szösz, maguk még mindig itt vannak?- Jaj, hozzon ételt Fülöp bácsi! Meghalunk.- Nono! Dehogyis halnak meg, amíg én itt vagyok. Hájszen azér vagyok én hordár, hogy hordjak. Mingyár jövök. Fülöp bácsi nagy kosarakkal felszerelve beszaladt a városba és megszervezte az ételszállítást. Bement a megbízható élelmiszerüzletekbe és jelentette: É- henhalnak a leghűségesebb magyarok, ha nem segítenek azonnal. A kosarak megteltek. Fülöp bácsi buzgón cipelte őket a hátsó vágányra és osztogatta tartalmukat. Martos borravalót akart Fülöp hordár markába nyomni, de az önérzetesen tiltakozott: Ilyenér nem jár borravaló. Ez becsületbeli kérdés. 4 mikor már nem is várták az indulást, akkor egyszerre csak nagy lökés, csattanás. A vagonsor megrándult, a ládikák megrázódtak, az emberi szívek megremegtek. Elindult a vonat. Martos Sándor mereven belenézett az üres semmibe. Komor hangon csak ennyit mondott: Megyünk. De ebben az egy szóban benne rezgeti csonka Magyarország egész tragédiája és egy becsületes ember gyötrő kínja: sok év kötelességtudó, szorgalmas munkája után most itt áll a családjával otthon nélkül, nincstelenül, kilátástalan, sötét jövővel. Martosné egy szót sem szólt. Ő azzal volt elfoglalva, hogy nyeldeste a
