A Szív, 1977 (63. évfolyam, 1-12. szám)
1977-01-01 / 1. szám
-22könnyeit, nehogy a lányok észrevegyék, hogy ő sír. A vagonok kegyetlenül zakatoltak, mégis mintha síri csend lett volna körülöttük. Egyszerre csak Ágnes örvendezve megszólalt:- Budapestre utazunk! Milyen jó! Emlékszem még Budapestre, pedig még kicsi voltam, mikor onnan eljöttünk. Olyan gyönyörű Budapest! Van fogaskerekű is, amivel fel lehet menni a Svábhegyre. Jaj de szép lesz! Majd felmegyünk a Svábhegyre! Martos és Martosné összenéztek. Hát ez a lány nem fogja fel a tragikus helyzetet? Milyen nagy csacsi ez az Ágnes. Pedig Ágnes érezte, tudta, hogy a helyzet szomorú. Éppen azért igyekezett vidám témát pengetni, hogy azzal kissé elnyomja a vagonok szívettépő zaját. De miután szavaival az ellenkező' hatást érte el, végignyúlt a matracon és fejét ráhajtotta a gyöngyös táskára. Abban szunnyadt az érettségi bizonyítvány. Beszélgetni próbált azzal a kis papírlappal: Nekem mindig jeles bizonyítvány volt az álmom. Mennyit dolgoztam, hogy megszerezzelek! Azt hittem, hogy te életbevágón fontos vagy, hogy te leszel az első lépés az én égbeszökö utamhoz. Mert én nem tudom, hogy mi akarok lenni, de valami nagy szeretnék lenni, nagyon nagy... A bizonyítvány szomorúan lapult. Mintha azt felelte volna: Nézd, milyen kicsi vagyok, és most te is csak egy kis porszem vagy, melyet az élet vihara elsodor, ki tudja hova? Ágnes a szíve mélyén megkapaszkodott Istenben és odasúgta Neki: Óh, Te ismeretlen Ismerős, Te Mindenható! Kérlek, vigyázz ránk! Ne hagyj el minket! vagonsor zakatolva szaladt. Az állomásokon nem állhatott meg, mert a vá- gányok el voltak foglalva. Ezért csak nyüt pályán ácsorgóit néha. Ilyenkor az utasok kilestek: Hol vagyunk? Van itt víz? Hol lehet víz? A bátrabb férfiak leugráltak a vödrökkel, hogy majd keresnek vizet. A nők meg sikoltoztak: Jaj, ne menjen! A vonat még elindul és maga lemarad! A marhavagonokban ugyanis nem sétál aranygombos kalauz, akitől meg lehetne kérdezni, hogy meddig áll a vonat. Soknapi éhezés, szomjazás és sóhajos reménység után az utasok megérkeztek Csonka-Magyarország határállomására. A pályaudvarokon a magyar vendéglős magyar zászlót lengetett. Az utasok mind kiugráltak a vagonokból és könnyes szemmel énekelték: Hazádnak rendületlenül légy híve, óh magyar! Legnagyobb örömükre megtudták, hogy órákig fog itt állni a vonat és beszerezhetik mindazt, amire szükségük van. Este Ágnes észrevette, hogy az apja nagyon bús arccal tért vissza a vagonba és egy szót sem szólt. Biztosan valami szomorú titkot tudott meg - gondolta Ágnes, - aztán, mikor alszunk, majd elmeséli anyának. Ezért amikor Martos Sándor becsukta a vagonajtót és egészen sötét lett, Ágnes elkezdett egyenletesen szuszogni, mintha aludna, de közben nagyon fülelt. Egyszercsak hallja az apja lehalkított hangját:
