A Szív, 1977 (63. évfolyam, 1-12. szám)

1977-05-01 / 5. szám

-201 ilyen színárnyalatban nem. Ez persze a fafajtától is, meg az időjárástól is függ. Tény az, hogy valóban megéri, ha felkeressük a tavaszi meg őszi szépségükről híres helyeket. Mert nem mindenütt szórja a természet egyforma nagylelkűséggel ezt az ingyenes csodát még Japánban sem. A vasútok, a televízió már előre tájékoztatják a közönséget, hol, mikor van a legjobb alkalom a virágnézésre. Ilyenkor szinte naponként tudatják a virágzás fokozatos előhaladását. Abban mindenki egyetért, hogy nem annyira a fák miatt mennek az emberek a hegyekbe, mint inkább a virágok miatt, az ingyenes színpompáért. Mert ha valaki eltekint a virágoktól és tárgyilagos vizsgálat alá veszi a fákat - legyen az ume vagy cseresznye, avagy a momidzsijéről híres más nagyrabecsült fa - lehet, hogy egyszerre nagyot esik előtte az illető fának az értéke. Legyünk őszinték: a japán cseresznyefa, mint fa, nem éppen a legszebb a fák között. Mégis otthagyják egész évben, megtűrik, gondozzák, tisztelettel emlegetik, pedig gyümölcse nincs. Megtűrik a párnapos virágcsodáért. Nem is mondható ez megtűrésnefc, hiszen magától értődőnek tartják. Kívánatos, hogy ott legyen. Cseresznyefának lenni kell!

Az őszi koyó vagy momidzsi miatt se sajnálja senki se a földet, se a fáradságot a sok (talán egyébként hasznavehetetlen) fától. És így van ez jól. Kell, hogy legyenek védett területek, ahol a természet a maga eredeti szépségében, minden szépítés, mesterséges javítás nélkül érvényesülhet. Az érdek nem jöhet számításba, mégha mindjárt egy egész éven át kell is készülni látszólagos tétlenségben erre a pár napos kiállításra.

Ám az ember, a felebarát ezerszer fontosabb a fánál, mégha mindjárt cseresznyefa is annak a neve. Mégis, milyen különös: az embernél mindig, vagy legtöbbször a törzset, az ágakat, a leveleket vizsgálgatjuk szigorú, könyörtelen tárgyilagossággal és nem tudjuk vagy nem akarjuk egykönnyen észrevenni rajta a tavaszi virágot, sem az őszi színeket. Pedig ha őszinték vagyunk, el kellene ismernünk, hogy gyakrabban találhatunk örvendeztető virágokat, szemgyönyörködtető őszi pompát testvéreink lelkében, mint a természetben.

De hát igaza van annak, aki azt mondta: ha mindig csak a fát magát, az ágakat meg a leveleket vizsgálgatjuk, sose tudjuk igazán élvezni a virágját. Hogy élvezni tudjuk, el kell felejteni egy időre a fáról szerzett tudományunkat. Aki csak tud, nagy a veszély, hogy nem képes élvezni. S ha valaki tudományosan ismeri is tökéletesen a fát, ám virágját nem érti, nem értékeli: mit ér annak a nagy tudománya? Hasonló ahhoz a tudóshoz, aki aprólékosan le tudja írni a fát, ismeri annak minden látható és láthatatlan tulajdonságát, de nem képes gyönyörködni a virág illatában, sem az ősz ingyenes ajándékában. Jobban teszi akkor az ember, ha lemond az aprólékos, tárgyilagos, szigorú tudományos ismeretekről, de tud élvezni, tud hálálkodva gyönyörködni és megnyugodva, békében hazamenni.

Ugyan mit nyerünk vele, ha ismerjük embertársainkat kivülröl-belülröl (főleg a használhatatlan oldalukról), de nem tudunk velük barátkozni, nem va