A Szív, 1977 (63. évfolyam, 1-12. szám)

1977-01-01 / 1. szám

-18Mint zöld kalászt hullámzó téreid:

Virág mit ér, mit ér a bérc nekem?

Hazát kíván, hazáért ver szívem.

Ady: Menton, november, Azúr-ország

Bolyongás Azúr-országban Nem volt soha kékebb,

Menjünk el innen, integetnek A rózsaszínű párázatban Csodálatosabb, azúrabb vidékek.

Mentünk tovább, méla Cap-Martin, Mindjárt itt az este.

Menjünk el innen, amott várnak Alkonyos, áldott, enyhe csendben Szűz, nagy tájak, amott messze, messze. és mentünk a csillagos éjben S megyünk, amíg élünk.

Ö, csodálatos Azúr-ország:

Öh, Élet, milyen nagy és szép Minden tájad, melyet el nem érünk. Hozzáteszem: elérhetetlen Fölség, s mégis bennünk lakozó Isten... Benne élünk, mozgunk és vagyunk. (folytatjuk)

Arató Jolán

Egy vagtmfaká t&itenete

(kisregény)

1

B

ezárják a magyar iskolákat vagy nem zárják be? Ez a kínzó kérdés nyugtalanította azokat a magyar tanárokat és növendékeket, akik az első' világháború után az elszakított területeken éltek. Már egy év is eltelt az összeomlás óta, de abban az elcsatolt vidéki városkában, ahol Martosék laktak, az iskolaépületekről egyeló're csak a Magyar Királyi Állami felírást tüntették el és ideiglenesen még folyt a tanítás.

Martos Sándor a fiúgimnázium egyik legkedveltebb tanára volt. Nagyobbik lánya, Idus, már befejezte tanulmányait, a kisebbik, Ágnes, a leánygimnázium hatodik osztályába járt.

Jaj, csak lematúrálhatnék ebben ai iskolában! — sóhajtozott magában Ágnes. - Itt a tanárok már ismernek. Itt tiszta jelesre sikerülhetne. Ágnesnak úgy tűnt, hogy az életben csak ez a fontos: a tiszta jeles, a kitüntetés, és ami ezzel jár, az elismerés.