A Szív, 1977 (63. évfolyam, 1-12. szám)
1977-03-01 / 3. szám
-101za volt annak, aki kitalálta ezt a gyakorlatot. A kéz sokszor többet ki tud fejezni, mint a botorkáló szavak, vagy egy emberi arc. Hányszor van, hogy a szavak elnémulnak, de egy bátorító kézszorítás, egy intés, egy kézsímogatás többet mond mindennél. Vagy, ha megfogjuk annak a kezét, akit a legjobban szeretünk, ugyan mi szükség van ott még szavakra. Valami ilyesmiről olvashatunk az evangéliumban is, Tamás a- postol történetében. A nagy hős, aki nemrég elsőnek bökte ki a rémült apostolok közül, hogy ’’menjünk mi is, és haljunk meg vele’’, Jézus elfogatásakor ügy elfutott, hogy csak egy hét múlva került elő megint. Legutolsónak... Talán ezt igyekezett a nagyhangú hitetlenkedéssel leplezni. Most pedig ott áll előtte Jézus és végső argumentumként kezét nyújtotta a hitetlenkedőnek. Ez aztán hatott! Nem valószínű, hogy csak a sebhelyek győzték meg a kételkedőt. Jézus kezei olyan sokmindent mondtak már addig, hogy az talán minden zseniális mondásánál többet ért. A betegek fejére tette a kezét, és meggyógyultak. Amikor gyerekeket hoztak elé, nem mesélt nekik, cukrot sem nyomott a szájukba, hanem fejükre tette a kezét - és talán a hajukat egy kicsit összeborzolta. De ezért az áldásért hozták oda a gyerekeket, és azok elsőnek üdvözölték a Jeruzsálembe érkező Jézust, pedig közben egy évig nem is látták. Nem lehetett elfelejteni... Igen, az 0 keze az élet osztogatója volt. Jairus — nem a vezető állásban lévő ember, hanem az aggódó édesapa - is csak azt kérte tőle, hogy jöjjön, és tegye beteg gyermeke fejére a kezét. Sajnos, nem betegágyhoz, hanem ravatalhoz érkeztek. De Jézus megfogta a kislány kezét, mintha csak azt mondaná: "Gyere velem!”... és ez az életet jelentette. Igaz, ezek a kezek ostort ragadtak, ha kellett, de ezek a kezek véreztek értünk a kereszten. Maga Jézus is nem egyszer úgy é- rezte, hogy a szó kevés mindent elmondani, amit akart, ezért a kezével beszélt. Amikor azt akarta elmondani, milyen nagy a szeretete, karjait kitárva kiáltotta: ”Mindaz, aki teljesíti az Atya akaratát, az én anyám, testvérem!" Az utolsó vacsorán pedig kezébe vette a kenyeret, a kelyhet. A kenyér a Paradicsomból való elűzetés óta a verejtékes munka, a gond jelképe, a bor pedig az, ami ”megvidámítja az ember szívét”. Jézus kezébe vette a gondjainkat, örömeinket. Az ószövetség azt újságolja már a teremtés hajnalán, hogy az ember az Isten megszólítottja, és ez az örömhír, mint vezérgondolat, végigvonul az ószövetségi üdvtörténeten. Ki hitte volna, hogy ezt az örömhírt még fokozni lehet?
