A Szív, 1976 (62. évfolyam, 1-12. szám)

1976-02-01 / 2. szám

67

te talárisát széles cingulus kötötte át. Kezet nyújtott:

— Tudtam, hogy jönni fog.

Rezső meglepetten nézett rá.

— Jönni fog? Hát már nem tegeződhetünk?

— Ha akarod, most még igen. De aztán alkalmazkodnunk kell a szokásokhoz.

Megindultak a folyós ón. Érdekes pár volt. A feketeruhás, nyírt hajú, fejét kicsit előrehajtó fiatal jezsuita mellett világos-szürke, kigombolt nyári ruhában, zsebresüllyesztett kezekkel hanyagul lépkedő, lobogó sörényű diák.

— Megmutatom a házat.

— Jó.

Először a kápolnába mentek. Kis térdeplőpadok mellett közeledtek az oltárhoz. Ülőhely sehol, csak térdeplők. A parkettpadló ragyogott, mint a tükör. Az aranyozott oltár roskadozott a virágoktól. Lali úgy hajtott térdet és úgy térdelt, mintha egész életében ilyen kimért és pontos mozdulatokat végzett volna. Rezső melléje zökkent. Az oltár mögötti üvegablakot figyelte. Ott is szent Szaniszlót látta fekete talárisban, amint keresztjét öleli magához. A kép1 szegélyén piros, lila és zöld üvegkockákon éles napfény futott át és színfoltokat dobott az oltár felé. Fölkeltek. Mentek föl az első emeletre.

— Ez itt az aszcetérium.

— Micsoda?

— Üdülő, tanterem és egyéb hasznos dolgokra való terem.

A nagy helységben oltár-féle állt.

— Te, ez is kápolna?

— Nem, csak egy Szentszaniszló oltár.

— Mindenütt szent Szaniszló.

— A novíciusok védőszentje.

— Milyen tiszta itt minden. Rendben tarthatjátok a házi szolgákat.

— A kápolnát, szobákat és az aszcetériumot a novíciusok gondozzák.

— Ejha! — hűlt le Rezső.

Tovább mentek a hosszú folyosón. A nagy ablakon vidám napsugár kacagott be. Szinte elfutott a sötét-arcú generálisok képei elől, akikkomolyan, középkori merevséggel tekintettek Rezsőre. Érdekes volt a fehér falak, világos, nagy ablakok derűje, a napfény és ezek a komor-sötét arcok. Modern, legújabb mérnöki tudás szerint épített házban sötétlő, merev, szigorúan következetes arcok...

Egy szobába léptek. Zöld függönyök négy részre osztották a