A Szív, 1976 (62. évfolyam, 1-12. szám)
1976-02-01 / 2. szám
53 lami vonzotta ehhez a faragatlan fajankóhoz. Mintha Jézus különben is kevelte volna a tolakodó embereket. A nagyhangú Simon-Pétert, az ambiciózus Jakabot és Jánost, a csupa tűz Mária-Magdolnát. Tetszettek neki az olyanok, akik szokatlan és felháborító módon viselkedtek; fára másztak, a sokaságban az első sorokba tolakodtak, indulatukban kardot rántottak, telhetetlenségükben az első helyeket szerették volna a maguk számára biztosítani országában. Élvezte tüzüket, szenvedélyességüket, mesterkéletlenségüket, határozottságukat; azt, hogy ha egyszer valamit el akartak érni, nem ismertek maguk előtt akadályokat. Ilyeneket gyűjtött maga köré, ezek közt töltötte idejét, az ilyenek otthonába járt gyakran vacsorákra. S mindennek talán az a főoka, hogy Jézus maga is lelkes, szenvedélyes, elkötelezett típusú ember volt. Azért szerette a hasonló természetűeket s ha nem is tartotta sokszor helyesnek becsvágyuk tárgyait — Zakeus lázas pénzhalmozását vagy Jakab és János politikai célkitűzéseit — energiájukat, buzgalmukat, kitartó odaadásukat csodálni tudta. Ezek voltak az ő emberei. Attól kell félnünk sokszor, hogy mi nem vagyunk egészen az 0 emberei. Hiányzik belőlünk a világ Zakeusainak szenvedélyessége, rámenős, csalhatatlan szimata, "bánom is én, mit mondanak mások" elszántsága. Bennünket mindig az aggaszt, mit szólnak, mit gondolhatnak rólunk és irtózunk még a gondolatától is annak, hogy mások szemében nevetségesnek látsszunk. Szívesebben megbújunk a tömegben, lépést tartunk a többiekkel s egyetlen igyekezetünk, hogy valahogy "másnak" ne gondoljanak minket. A felsüléstől való félelem kiöli belőlünk a természetességet, a lelkesedést. Kétszer is meggondoljuk mindig, mielőtt valamit is tennénk. Egészen mások vagyunk, mint Jézus említett embertípusai. Okosan számítók, körültekintők, óvatosak vagyunk; nem szoktuk sohasem elszámítani magunkat. De közben az életerő, a teremtő- és alkotó-képesség, a lelkesedés utolsó kis szikrái is kialusznak a lelkűnkben. Nem azt mondjuk, hogy ösztönszerűen, meggondolatlanul cselekedjünk. Zakeus sem így cselekedett. Erősen dolgozó, célra törő ember volts ha fáramászása meg az, hogy vagyona felét a szegényeknek adja, meggondolatlan cselekvésnek látszik is, a valóságban élete legbölcsebb, legalaposabban megokolható tette volt. Mert különbség van ám az ostoba meggondolatlanság és az olyan impulzív cselekvés között, amely egyéniségünk legigazibb és legemberibb mélyéből for- rásozik. Zakeus azért volt Jézus "embere", mert tulajdonképpen az Ő mennyei Atyjának az "embere" volt. Ösztönös nagylelkűsége tette azzá. Zakeus ebben jobban hasonlított magához az Istenhez, mint mi, az óvatos, az elővigyázatos, a körültekintő, "józan" emberek.
