A Szív, 1976 (62. évfolyam, 1-12. szám)
1976-10-01 / 10. szám
471 rőnek is, csak Ibolyka ne nyomorogjon. Ibolyka nem aludt. Csak behunyt szemmel feküdt. így nyugodtan lehet gondolkodni és jól lehet imádkozni. Ibolyka az otthoni gyönyörű hálószobájára gondolt. Egy évig halogatták az esküvőt, csakhogy összegyűjthessék a pénzt a- zokra a szép bútorokra. Milyen boldogok voltak, amikor végre megvehették! Mennyire tetszett Ibolykának az a tükrös szekrény! Az ágyakra ő maga horgolt remek csipketerítőt. Minden ott maradt... Kié lesz most az a hálószoba? Ibolyka szeméből könnycsepp gördült. Gyorsan letörölte és imádkozni kezdett: "Istenem, csak ezt ne engedd, hogy én sírjak. Az nem baj, ha szenvedek. Csak Lajos észre ne vegye, mert ha felfedezi, akkor ő is szenved. Ezt nem akarom. Lajos is mindent elveszített. Neki az egyetlen kincse: az én mosolyom. Tudom. Ezért azt kérem Tőled, hogy legalább az én mosolyomat megőrizhessem. Az nem baj, ha nyomorogni fogunk. Ha csúnya lakásunk is lesz, én belenyugszom, talán csak egy kis vityilló, fürdőszoba nélkül, és talán beszivárog az eső a lyukas tetőn. Az nem baj. Csak segíts, hogy ne panaszkodjak, hogy mindig mosolyogni bírjak. Segíts! Segíts!" . Megvirradt. Lajos visszajött a kocsiba.- Hogy aludtál, édes szívem?- Remekül. De te, Lajcsikám, nem fáztál meg?- Dehogyis, - nevetett a didergő Lajos - finom itt a levegő. 4 kocsi megélénkült. Az utasok társalogtak, nézték a gyönyörű tájat. Felfedezték a svájci óriás-hegyeket. Megcsodálták őket. De Ibolykának nem tetszettek a hegyek. Hidegek, ridegek, zárkózottan elutasítók, mintha ezt mondanák neki: "Te idegen!" A vonat mentén tovaröppenő bokrok, fák a magyar bokrokra és fákra hasonlítottak és így közelről integetett mindaz, ami olyan u- tólérhetetlenül messze volt. A menekültek közt az a hír terjengett, hogy útközben fel fog szállni a vonatra egy magyar tolmács és attól majd megtudhatják a munkalehetőségeket. De egyelőre csak a Svájci Vöröskereszt kiküldöttje: fehér köpenyes, karszalagos, nyájas arcú svájci hölgy ment át a kocsin. Szeretett volna a menekültekkel beszélni. Meg is kísérelte. Németül, olaszul, franciául kérdezgette: van-e valami kívánságuk? A menekültek csak vállukat vonogatták. Kezükkel, fejük ingatásával jelezték, hogy nem értik a kérdést. Az egyik magyar méltatlankodva meg is jegyezte: "Mit duruzsolnak nekünk ezek a svájciak annyiféle nyelven? Inkább tanulnának meg tisztességesen magyarul!" Végre, egy nagyobb állomáson, felszállt a magyar tolmács. Mindenki megrohanta. Mindenki egyszerre beszélt. Lesz munka? Hogy váltják a forintot? Minden oldalról gondok sóhajtoztak, aggodalmak sírtak, de aztán a tolmács bíztató szavára remények ébredtek és a kilátástalan másnapok álmodozó tervekké változtak. A tolmács most odaállt a kocsi közepére és, mint valami karmester.
