A Szív, 1976 (62. évfolyam, 1-12. szám)
1976-09-01 / 9. szám
388 felmerült a kérdés a serdülő és eszes kislányban: vajon feleségül adják-e Lajoshoz, akihez nagyon is vonzódott. Úgy viselkedett, mint bármely bakfis lány — talán a margaréta szirmait tépte ismételve: "szeret? - nem szeret?" s amikor megtudta, hogy feleségül adják Lajoshoz, aki szintén nagyon vonzódott hozzá, a világ legboldogabb fiatalja lett. Nem úgy viselkedett, mint egy hercegkisasszony, hanem mint egy fiatal szerelmes lány, aki vőlegénye jöttét hallva elfelejti a világot. Úgy rohant eléje, hogy abban nem volt semmi méltóságteljesség, de annál többet mondott repülése nagy szerelméről. Esküvőjükön és később is, amikor férjét elkísérhette hivatalos látogatásai alkalmával, a legszebb öltözékben, a boldogságtól úszva kísérte. Mellette repülni tudptt a boldogságtól, tőle távol úgy érezte magát, mint a madár, amelynek nemcsak szárnya, de a szíve is megfagyott. Nemhogy repülni, de még élni se volt kedve. Szeretete férje iránt bizalommal és reménnyel teli, ugyanakkor aggódó, féltő és szorongó szeretet volt, amely alig tudja elviselni a kedves távollétét. Másszóval: igencsak emberi volt ez a szeretet. Ez tárul elénk abban a jelenetben is, amikor férje zsebében megtalálja a keresztet: annak jelét, hogy résztvesz a keresztes háborúban. Erzsébet halálosan elrémült. Harmadik gyereküket várták, és akkor kellett férjének ilyen veszélyes útra kelni. Elkísérte egy napig, majd még egy napig vele maradt, csak délig, csak még egy órácskát akarta kísérni. Úgy kellett visszaküldeni a határtól. Mintha a temetőből tért volna vissza. Talán megsejtette, hogy ez volt az utolsó együttlétük. A legközelebbi alkalommal csak egy maréknyi csontot látott: "az én kedves bátyám és barátom földi maradványait, akit mindennél jobban szerettemaföldön". De ezt csak később mondta. Amikor férje halálhíre érkezett, nem merték közölni vele. Mikor végre megtudta, mint egy eszelős járt körbe, fejét a falnak verve ismételte: "Halott, halott! És vele együtt az egész világ halott nekem". C*nnyit az életéből. Tűzről pattant menyecske, mint többi tiszán- vagy dunán- w túli, besenyő vagy kún eredetű nővérei, aki örömét lelte családjában és szeretteiben. Azok távolléte, a tőlük való szakadás hihetetlen fájdalmat és aggódást okozott neki. Nem valószínű, hogy bármely kegyes szólam vagy jámbor beszéd meg tudta volna nyugtatni, amikor férje halálát megtudta. — De ha éppen olyan volt, mint a többi, mi tette vallásosságát mássá és őt magát szentté? Elsősorban az, hogy számára az Isten é I ő Isten volt. Mi meghajtunk az Isten előtt, jótetteinket csokorba gyűjtve kérjük áldását. Az Isten mégsem kerül életünk középpontjába. Úgy vagyunk Vele, mint pilóta az ejtőernyőjével. Megnyugtatóan hat rá, hogy vele van, ugyanakkor reméli, hogy soha nem lesz rá szüksége. — Erzsébet életében az Isten középpont volt: a világUraésmeny- nyei Atyja... akitől úgy függött, mint a hang a beszélőtől, az ének az énekestől. Tőle vagyok. Övé vagyok, bármi történjék is velem... Mint minden emberben, Erzsébetben is megvolt a képesség, hogy szeressen. Ez a bennünk lévő képesség olyan, mint a láng. Ha kicsi és csak pislákol, a
