A Szív, 1976 (62. évfolyam, 1-12. szám)

1976-08-01 / 8. szám

370

megismerésének lehetőségére és forrására vonatkozóan... Pedig menynyire egyszerű volt ez! Az elfojtott nem ugyanaz, mint az i s- m e r e t 1 e n. Az elfojtott az, amit az ember a mélyben n e m a- k a r felismerni. Nagyon jól tudjuk önmagunk mélyén, ki az. Ezt bizonyítja, hogy ellenállásunk hevesebb lesz, amikor a pszichoanalista közeledik ehhez a tudattalanhoz, mintegy rátéve saját ujját a sebre. Tudjuk tehát, hol a seb...” (I.m.268-279)

Clavel a továbbiakban is a pszichoanalízis módszerét, szókincsét alkalmazza, a hit és hitetlenség gyökereinek megvilágítására. Szerinte a mai úgynevezett humanizmus a nyugati ember szerencsétlen kísérletének, az Isten visszautasításának eredménye. Ki kell mutatni azt, hogy ez a humanizmus a semmibe vezet, hogy saját halála a húsába van vésve, mivel Isten halálának kérlelhetetlen következménye az ember halála. Clavel Michel Foucault-ra, a Szavak és Dolgok írójára hivatkozik: ’Az utóbbi két évszázad során az ember helyettesítette az i- gazsághoz való viszonyát az önmagához való viszonnyal, elidegenítve így az igazságot, minthogy önmagát tette meg az igazság igazságává.’ Ezzel az immanentizmussal szemben azt kell kiáltanunk — hangsúlyozza Clavel, - hogy Isten, mai kultúránk nagy elfojtottja, úgy állítja helyre az embert, hogy megtöri őt, a kétségbeesésig visszaszorítja és bűne megszabadító elismerésére készteti.

Az Isten és az ember közötti űrt képtelenek vagyunk áthidalni. Egyedül az Istenember, Krisztus képes erre. Krisztus, aki az Olajfák hegyén és a kereszten megélte az Istentől való elhagyatottságot, átlépte az örvénylő mélységet. Kierkegaard szavai szerint: ”Az Istenember minőségi ugrása hívja létbe az Embert”. Isten ott van elfojtot- tan lényünk mélyén. Amikor kitárulunk a történelmileg kinyilatkoztatott Krisztusnak — talán valami szétfolyó hinni-akarás révén, — Krisztus bensőnkbe lép, hogy ott találkozzék a lényünk mélyén lévő Istennel, aki ösztönzött bennünket. Mindkét mozzanat igaz. Két oldalról vagyunk megtámadva és megragadva... így tehát két fronton kell helytállnunk. Csak Krisztus által kell Istenhez mennünk, aki a mi emberi, pszichikai, majdnem földi központunk lett pogány énünk helyett... Csak Krisztus által mehetünk Istenhez, és ezentúl már mindig így lesz: Elek, de már nem én, hanem Krisztus él bennem. (I.m.301)

C

élunk itt nem az, hogy megvitassuk Maurice Clavel nézeteit, inkább csak be akartuk mutatni ’’hitét”. A megtért filozófus túlságosan filozófia-ellenes lett. Egész könyvén végig filozofál, hogy lerombolja a filozófiát. így legalább implicite elismeri a filozófia jogosultságát, legalábbis annak tisztogató, negatív szerepét. A helyes filo