A Szív, 1976 (62. évfolyam, 1-12. szám)

1976-08-01 / 8. szám

369

meg’. Minthogy szabadok vagyunk, a kegyelem ösztönöz ben- ket. És ez az ajándék. És mit ad, helyesebben: mit ajánl fel nekünk az Isten? önmagát... Személyesen. Előbb ismeretlenül. Legalábbis szellemünknek és lelkiismeretünknek, minthogy a Tőle való e- redeti menekülésünk nyomot hagyott e képességeinkben. És látom, hogy mi vakított el. önkénytelenül is azt képzeltem - amikor távol voltam a Kinyilatkoztatástól —, hogy a ’kinyilatkoztatott’, tehát egy világos Istentől távolodtunk el vagy Őhozzá közeledünk. Ezért van az, hogy mindazok, akik azt állítják, hogy valami látványosság — a Teológia, az Egyház — által távolodnak el Tőle, hazudnak nekünk vagy önmaguknak... Hangsúlyozom, legfőbb tévedésem ez volt: az isteni igazságok rendszerét képzeltem el, amelyek Istenben készen állnak, mielőtt kinyilatkoztatná őket, holott nincsenek ilyenek, azaz csak egyetlen egy van: a szeretet...” (I.m. 266-267)

Maurice Clavel - párizsi otthonában

Senki sem keresi Istent — Isten keres bennünket.

Valamivel később Clavel így folytatja: ”Egy másik haladás: helyesen fogtam föl a bűnt. De nem tudtam fölfogni, hogyan jött a jelenlét, az első megérzett vagy megsejtett Jelenlét, — hogyan kezdődött a harc. Talán még valami Platon-Kant-Sartre-maradvány akadályozott. Talán mivel a bűnnel kapcsolatban túl sokat beszélünk az Isten nélküli emberről, vagy Isten száműzéséről, vagy bukásról. De főleg, mivel ostoba voltam. Valójában, ha a mélyben lényünk mivoltát az elfojtott, tehát jelenlévő Istennek való ellenállás alkotja, akkor a harc már régóta, sőt öröktől fogva elkezdődött, még mielőtt az ember egyáltalán megsejtette volna Istent... Tehát még nem küszöböltem ki végleg Platon, Kant és főleg Sartre érvét a jelentkező Isten