A Szív, 1976 (62. évfolyam, 1-12. szám)
1976-07-01 / 7. szám
294 mindazt, ami vagyok, hogy mindazt, ami vagyok, vedd el tőlem és add helyembe Magadat! Nem kicsiségem terhét panaszolom, de panaszolom restségemet és önzésemet, magammal való eltelésemet, panaszolom, hogy nemcsak nagybetűvel mondom: En, de azt is, hogy nagybetűvel élem önző önmagam. Milyen szűk világ ez! Széliében és hosszában csak annyi mint önmagam, mélysége és magassága sem ér tovább, szüntelenül végességembe ütközöm. A Te tág világodra, annak széltére és hosszára, mélységére és magasságára, a Te Lelked viharos tüzére, minden negatívságom fölgyújtó lángjára, a szeretet fényére, mely Istent hozza el szüntelen útitársul, erre jelentkezem, ezt kérem, amikor eléd állok kérve: végy el magamtól, ettől a fullasztó önzéstől és emelj át világodba, ahol Te vagy a fény, levegő, kitárult, határtalan lét, a Te, akiben minden kis "én" feloldódik, kitárul és magánál többet érve él. a magunk egyénisége szerint többféle irányból hívhat a hangod, 1 sokrétű a küldetésed is, — engem nem arra hívtál, hogy formáljam a világot, inkább hogy meglássam rajta Arcodat. Nemcsak nagy jelenségeiben, apró rezdüléseiben is megmutatkozol, igen, beleírtad, belevésted világodba Magadat. Meghívtál, hogy titkaidba lássak itt—ott, fellebbentetted a homály fátylát néha, megmutattad Jeleidet. Életem folyamata sorozata azoknak az élményeknek, melyek általad vetődtek érzékeny személyiségem leplére. Belémhasítanak, ott vigaszt, gyötrelmet, reményt, nyugtalanságot
