A Szív, 1976 (62. évfolyam, 1-12. szám)

1976-06-01 / 6. szám

274

hét törvényes keretek feltételei közé szorítani. így érthető az, hogy az ilyenirányú igyekezet sohasem lesz mentes a bizonytalanságtól. Az élet kezdetének és végének szabályt adó (normatív) kiértékelése elsősorban nem a törvényhozás, hanem az erkölcstan feladata.

Ebből a szempontból nézve a halál valóban nem a legnagyobb ellenség, és annak elkerülése sem a legfőbb kötelesség. A katolikus erkölcs-teológia számára az alapelveket már XII. Piusz pápa lefektette 1957 november 24-én tartott allokációjában, amikor megállapította, hogy a rendezett ön- és felabaráti szeretet megköveteli, hogy egészségünket és életünket az általában használt és elérhető eszközökkel megvédjük. (A rendkívüli eszközökkel ellentétben ezek a beteg anyagi lehetőségeihez mértek és alkalmasak arra, hogy meggyógyítsák, vagy legalább betegsége továbbfejlődését megakadályozzák és állapotát elviselhetővé tegyék.) Rendkívüli eszközök (túlságosan drága, a betegben erős visszatetszéstkeltő, vagy a gyógyulás szempontjából kétes értékű kezelési módszerek) igénybevétele lehetséges, amennyiben magasabb értékek megvalósulásával nem ütközik, de erkölcsileg nem kötelező.

Az orvosnak rendes körülmények között igénybe kell vennie az életfenntartás kórházban elérhető eszközeit betege szolgálatában, a- mennyiben ez a beteg kifejezett, vagy — eszméletlenség esetén — feltételezhetőszándékával megegyezik. Az öntudatlan állapotban lévő és mesterséges életfenntartásra szoruló, reménytelen helyzetű beteg esetében azonban figyelembe kell azt is venni, hogy a fölélesztés i- gyekezete rendkívüli eszköznek tekinthető, így annak használata lelkiismeretben nem kötelező; a család kérésének engedve tehát az orvos azt visszavonhatja. Ilyen esetben sem euthanáziáról, sem a beteg életének szándékos, közvetlen kioltásáról nem lehet beszélni, mivel a halál a beteg állapotának és nem a "rendkívülinek" vagy alkalmatlannak ítélt kezelés következménye. A pápa továbbmenve még azt is leszögezte, hogy a hosszabb ideig mesterséges légzéssel fönntartott öntudatlan betegek életbenlétének megállapítása nem az Egyház, hanem az orvostudomány feladata.

R

pápa ezekben a megállapításokban az orvos és a beteg közötti viszonynak kizárólagosan magánjellegű feltételezéséből indult ki és figyelmen kívül hagyta azokat a tényezőket, amelyek az egészség- gondozás szocializálásával léptek előtérbe. Ezenkívül neki nem volt alkalma arra sem, hogy figyelembe vegye azt a halál-meghatározást, amire a jelenkori orvostudomány vezette el társadalmunkat. Ennek következtében a Quinlan-ügy erkölcsi kiértékeléséhez ez a tanítás csak a körvonalakat adja meg, és a rendes- és rendkívüli eszközök