A Szív, 1976 (62. évfolyam, 1-12. szám)
1976-04-01 / 4. szám
iy8 a materializmusnak, amely oszthatatlan és élettelen alapelemekből összetettnek gondolta a világmindenséget. A demokrítoszi elképzelés hasznos marad a tudományok gyakorlati alkalmazásában, de felmondja a szolgálatot, amikor arról van szó, amit a gnózis vallói a "végső realitásnak" szeretnek nevezni. Ez a végső realitás áll tulajdonképpen a jelenségek mögött. A jelenségek megfigyelhető törvényszerűsége mögött egy, a dolgoktól és tőlünk (megfigyelőktől) független realitásnak kell állnia, amelyet a tudomány nem képes elérni eszközeivel. Mindaz ugyanis, amit a tudományok révén, mint ismeretet, magunkénak mondhatunk, megfigyeléseink révén mind érzékszerveink és gondolkodási rendszerünk szűrőjén át jut el hozzánk. Mindkettőt, érzéklésünket is, gondolkodásunk formáit is, eszközként használjuk ismereteink megszerzésére. Már most elképzelhetők másfajta eszközök is, amelyek esetleg egészen más képét állítanák elénk világunknak. A végső realitásnak a gnózis birtokában lévő tudósok nem szégyenük az "isten" nevet adni. Természetesen ősz szakállától és naív, mitikus tulajdonságaitól megfosztott Isten ez, Akiről a tudomány inkább azt tudja elénk állítani, hogy mi nem 0 s nem azt, hogy mi is Ő valójában. n z új gnózis beavatottjai nemcsak Princetonban találhatók. Kalifornia és Texas egyetemi katedráin is akad belőlük. Nagyszámuk az amerikai kontinensen talán azzal is magyarázható, hogy itt tulajdonképpen sohasem húztak akkora eréllyel vasfüggönyt a tudom ány és a vallás közé, mint Európában s az egyiknek területéről szabadabb itt az út a másik felé. Azért teremnek itt a legfrissebb tudományos felfedezések nyomán újabb és újabb metafizikai teóriák is. Miért csak az atomrészecskék világában állna fönn kölcsönös függés az alkotóelemek között? Miért ne lenne ez az interdependencia érvényes az egész világmindenségre s benne az emberre is? A kérdésfelvetés nem új, újszerű azonban az a változata, amelyet a gnózis képviselői így fogalmaznak meg: elegendő egy atomrészecskét megfigyelnünk ahhoz, hogy észrevegyük értelmes magatartását. A tudomány mindig megkísérelheti, hogy bizonyos formulák segítségével jellemezze a részecskéket. Végső eredményben azonban senki sem ismerheti meg a részecskéket és viselkedésmódjukat annál jobban, mint ahogy ezek a részecskék ismerik önmagukat. Mindig tudják, mit és hogyan kell tenniük. Ebből pedig úgy látszik, mintha az univerzum minden síkján ott honolna az értelmesség. A világmindenség rajtunk kívül álló részlegével azonban valahogy úgy vagyunk, mintha egy többemeletes ház lakói lennénk s mivel az eme-
