A Szív, 1976 (62. évfolyam, 1-12. szám)

1976-01-01 / 1. szám

sőn hozták be a kórházba. Vakbélgyulladása volt átfúródással és has- hártyagyulladást kapott. Megoperálták, hogy hasüregéből kivezessék a gennyet. Akkoriban ismeretlen volt még a penicillin és a kis pincér állapota válságosra fordult. Példás buzgósággal kérte és vette fel a betegek szentségét. Utána magas lázában semmire nem reagált már. Hiába szóltunk hozzá, egyre csak kedvenc Mária-imádságát mondogatta, amelynek a vége ezzel a kéréssel zárult: Anyám, add, óadd nekem azt a szép koronát. — Pulzusa egyre gyengébb lett, kiverte a halálveríték, a hangja is mindig halkabban ismételte az imádságot, míg egyszercsak egészen elcsendesedett és kilehelte lelkét. — Mi, a- kik körülálltuk halottaságyát és békében elsimult arcvonásait láttuk, biztosak voltunk benne, hogy elnyerte mennyei koronáját.

/?ste kilenckor eszméletlen beteget hoztak hozzánk a mentők. A kö- C/ zeli falunak az orvosa volt. A nagy sietségben csak annyit mondtak, hogy idegösszeroppanása volt, veronállal megmérgezte magát. Miért? Ki tudja? Nekünk csak az volt a fontos, hogy megmentsük az életnek. Gyomormosások meg a szokásos kezelések után másnap este tizenegy óra körül tért magához.

— Hol vagyok? — Kórházban. — Ki hozott ide? — A mentők. — Sajnos, hogy életben maradtam. — Miért? — Mert nem akarok élni, nincs semmi értelme az egésznek... A feleségem meghalt, a gyermekeim, mindkettő, a harmincas évek elején kivándoroltak. Öreg vagyok már a betegeknek. Fiatal doktor kellene a falunkba. így igen nehéz a helyzetem. A jó szomszéd-néni, igaz, ellát, főz, mos, takarít nálam. De célja nincs az életemnek. Elünk, robotolunk egyik napról a másikra, egyik évről a másikra és az- űá; Ö*Uf4fiL(z&d. tán meghalunk. Mi az értelme az egésznek?

Amikor megállt, énkezdtembeszélni. Nekem az a szokásom, hogy a vallásról, hitről művelt emberekkel is c if ráz ás nélkül, egyszerűen beszélek. Az öngyilkos öreg doktorral se tettem kivételt.

— És a halál után? — kérdeztem tőle. — Mertameghalássalmég nincs ám mindennek vége. Számot is kell ám adni a jó Istennek. Mindenről, amit tőle kaptunk. Az életünkről, a képességeink kamatoztatásáról. A keresztségben az Ő gyermekei lettünk s tudjuk, hogy nem kell rettegve az Örök Bíró elé állnunk. De az életnek Ő az ura, azt csak úgy a magunk akaratából nem dobhatjuk oda.

— Nővérke, — mondta az öreg orvos — én minderre nem sokat gondoltam. 53 éve, hogy elsőáldozó voltam s azóta nem gyóntam, nem áldoztam. A feleségem protestáns volt, így az esküvő előtt is elkerültem a gyónást, áldozást. Az imák közül is csak az Üdvözlégyet is-