A Szív, 1975 (61. évfolyam, 1-12. szám)
1975-12-01 / 12. szám
- 553 már kétszer is meglátogattak itt kint a ,lfiatalok" gyerekestül. Olyan érzés volt, mintha saját gyerekeim, unokáim lennének. [iáluk ért egy nagy "engedelmességi próba". Máter Tartományfőnöknőnk azt kívánta, hogy hagyjam ott őket — "nagymamájuk már úgyis hazajött a kórházból" — és menjek el egy régi növendékünk három kislánya mellé, ahol "semmi házimunkát nem kell végeznem, csak a lányokat nevelnem, velük tanulnom". — Fájó szívvel engedelmeskedtem. Úgy váltunk el, hogy visszavárnak. Nem nekem való hely volt. A gyerekeket szerettem, de a szellem, amiben nevelkedtek, nem volt egészséges. Nem akarok rosszat mondani róluk, de a doktornő anya bacillofóbiás viselkedése és ennek túlzásai a gyerekeknél egészen beteges tüneteket mutattak. Amellett néha olyan helyzet elé állítottak, ami hazugságot jelentett volna és ez előttem elképzelhetetlen volt. Például egyszer ájult gyerekével a karján becsengetett egy asszony és nekem le kellett volna tagadnom, hogy az orvos meg a felesége — mindkettő gyermekorvos volt — otthon van. Máskor meg egy, az ellenőrzőkönyvbe bejegyzett szöveget kellett volna "véletlenül" tintával leöntenem, hogy ne lehessen elolvasni, stb... Mikor Máter Tartományfőnöknőnknek szóltam, megengedte, hogy visszamehessek a két kisgyerekhez. Kevesebb fizetés, több munka, de szívesebben végeztem... Itt kaptam meg a hírt, hogy Ausztria befogad. Megkezdődött a Kálvária-járás. Nem sejtettem, hogy ilyen nehéz útlevelet kapni, még hozzá kivándorlót. Mindent igazolnom kellett, de mindig csak egyet árultak el ahelyett, hogy adtak volna egy értelmes listát. Nincs -e tartozásom a víz-, gáz-, villany műveknél? Nem tartozom-eföld-, ház-, kutyaadóval? Nincsenek-e ellátatlan szüleim, gyermekeim? stb, stb. Mikor végre minden megvolt és beadhattam a kérvényt, azt mondták, várjak türelemmel, majd értesítenek. Egy éven belül remélhetem az elintézést. Közben megkért egy fiatal házaspár, hogy menjek hozzájuk, mentsem meg a fiacskájukat. Mindkettendolgoztakésakicsit bölcsődébe vitték. De egy hét ott: kettő odahaza betegen. Kilenc hónapos korában kivették a vakbelét. Amikor megláttam, nem adtam volna neki egy hetet sem, olyan borzalmas hatást tett rám. Mintha nem is emberpalánta, hanem kis kukac lett volna, csupa csont-és-bőr volt szegényke. Természetesen elvállaltam. Blanka nővéremnél laktam a Krisztina-tér mellett. A hat órai szentmise után mentem Gáborkámhoz és este hatig maradtam. A Jóisten és a drága Szűzanya segítségével sikerült a kis kukacból egészséges gyereket nevelnünk. Egész idő alatt, amíg náluk voltam, nem volt többé beteg és nagyon
