A Szív, 1975 (61. évfolyam, 1-12. szám)

1975-12-01 / 12. szám

- 535 Minden mélyebb megrendülés vagy érzelmi hullámzás nélkül, nagyon nyugodtan, a Megfeszített képe jelent meg előttem. Nem mint egy vízió, nem "láttam", inkább a tudatomban jelent meg. Úgy, a- hogy néha látjuk jó festők ábrázolásában. Nem nézett a szemembe, nemcsak nekem jelentkezett. Úgy tűnt, hogy ott volt előbb is, még- inkább, hogy ott van mindig, csak mi nem vesszük észre. Úgy van ott, mint a világ őre. Mint az őrszem, aki soha nem alszik. Vigyáz mindenre. Úgy mint egy lámpafény. Az egyetlen fényjel a sötétben. Nem lepett meg, hogy ott van. Jólesett a jelenléte. Biztonságérzést adott. Elidegenülésem eltűnt. Már odatartoztam valahova. Pontosan a Ke- resztrefeszített Jézushoz, aki történelmünkben, majd kétezer éve, ott agonizált a keresztfán. Magára vette a világ bűneit. Hordta testé- ben-lelkében az emberiség szenvedését. Am nemcsak a történelem egy napján. Keresztrefeszítése visszafelé megérintette a múltat és már akkor, ott, megérintette a jövőt is. Abban a jövőben engem, aki most itt feküdtem a műtét előtti bizonytalanságban egy amerikai kórház műtőjének sarkában.

A Keresztrefeszített Krisztus jelenléte éppen olyan megnyugtató volt, éppen olyan felszabadító, sőt, még erőteljesebben bíztató, mint az a kozmikus érzés, ami akkor töltött el, amikor álmomban feloldódtam és az elemekkel keveredtem. Most nemcsak az elkülönö- désem tűnt el, nemcsak a magányom, de a Vele való közelség és közösség újra visszaadott magamnak. Magamra találtam. Visszanyertem egyensúlyomat. Határozottan tudtam, hogy ami most történik, annak meg kell történnie és így kell megtörténnie. Beteg vagyok, súlyosan beteg. Orvosok, ápolók, műszerek dolgoznak azon. hogy e- gyensúlyomat visszanyerjem. Hálával és örömmel gondoltam az orvosokra és ápolóiara, akik ebben a pillanatban tudomást sem vettek rólam. Szerettem volna látni a műszereket - nem kíváncsiságból, inkább tiszteletből, hiszen mennyi emberi értelem, akarat és munka dolgozott ezeken, mire ilyen alkalmas eszközökké váltak egészségünk visszanyeréséhez.

De mindez csak kíséret volt. Az egész terem leglényegesebb szereplője nem én, a beteg, nem ők, az orvosok és ápolók, hanem a Megfeszített volt. Mintha a szenvedés ott a kereszten mint megértő, gyógyító, nyugtató erő és szeretet átkarolt volna mindent, ami emberi szenvedést jelent.

Ég Nem akarom tovább magyarázni ezt, mert akkor agyonmagyará- f f* zom. Legfeljebb megkísérelhetem, hogy illusztráljam.

Több mint két éve, nyáron, mielőtt súlyos beteg lettem, barátaim fölajánlották svájci bérelt lakásukat két heti ottlakásra. Úgysem