A Szív, 1975 (61. évfolyam, 1-12. szám)

1975-10-01 / 10. szám

- 444 gyorsult meg körülöttem az élet. Rendes, beosztott munkám mellett kijártam a táborba. Ajánlatot kaptam, hogy újabb menekültcsoportok segítésére az amerikai kormány repülőn átvisz egy európai kikötőbe, ahol olyan hajóra szállva, mely magyar menekültekkel lesz telve, beszélhetnék nekik két héten át, mi vár rájuk itt, ha amerikai földre lépnek. Tetszett a gondolat, szívesen vállalkoztam, hiszen csak magyar ember tehette ezt a fölvilágosító munkát és magyar papokból kevesen tehették magukat szabaddá erre. Még helyettest is szereztem helyembe, véleményem szerint jobbat, mint én voltam: bennszülött amerikait. Plébánosom azonban nem értette meg ennek a küldetésnek az értelmét. így szólt hozzám: "Ha most elmegy két hétre a magyarjai után, akkor mással töltetem be a helyét itt, és ide vissza nem fogadom." - Nemcsakmeglepett, de mélyen fájt is ez amegnemértés. Annál is inkább, mert a plébános ír származású volt, annak az ír népnek a fia, mely mindent elkövetett annakidején, hogy az ír menekülteket segítse, - papjaik példák voltak a népükről való gondoskodásra.

yf Találtak valakit helyettem, nem mentem erre a szerintem fontos • útra. Talánez a lelki megrázkódtatás is hozzájárult. Az történt ugyanis, hogy egy vasárnap délután ahelyett, hogy barátaim meghívására házukhoz hajtottam volna, felhívtam őket, kimentettem magamat és ledőltem. Egy óra alvás után iszonyú fájdalmakra ébredtem. Nem tudtam lábra állni, négykézláb másztam le a harmadik emeletről plébánosom szobájáig. Ott bezörögtem. Amint ajtót nyitott és rámnézett, arcáról leolvastam állapotomat. Orvost hívott, aki megvizsgált és azt mondta, hogy nem adhat fájdalomcsillapítót, mert nem biztos abban, hogy átszakadt-e a gyomrom egy súlyos fekély következtében, vagy epegörcseim vannak-e. Megkérdezte, melyik kórházba mennék szívesen, a lehető legsürgősebben. Nagy nehezen a telefonhoz vánszorogtam és fölhívtam barátaimat, akikhez vacsorára lettem volna hivatalos, ha le nem mondtam volna. Hozzájuk egészen közel volt egy kis kórház, melynek egyik orvosa magyar volt és jóbarátom.

Barátaim megnyugtattak, hogy jönnek értem azonnal. Vagy félóra múlva megérkeztek. Kezeik között háromszor elájultam a görcsöktől. Végre az örökkévalóságnak tűnő hosszú út után megérkeztünk a kórházba. Orvosbarátom még ott az autóban vért vett tőlem, hogy vizsgálatra vigye, az operáló orvos útban volt a kórház felé, a műtős -ápoló ugyanúgy. Szerencsétlenségemre vasárnap lettem ilyenrosszul s tudvalevő, hogy a "hetedik napot", melyen az Ur teremtése után "megpihent", orvosok és ápolók szószerint veszik és példásan utánozzák. (folytatjuk)