A Szív, 1975 (61. évfolyam, 1-12. szám)

1975-10-01 / 10. szám

- 443 A betegség, különösen a komolyabb fajta: intelem. Arra int, hogy ne feledkezzünk meg vándor-mivoltunkról. Földi vándorútunk egyszer véget ér s lehet, hogy már most a vége felé közeledik.

Gyerekkori betegségeinket hamarosan kiheverjük, hiszen többnyire csak meghűlések, gyomorrontások azok. Még örülünk is, nem kell iskolába mennünk, otthon maradhatunk és még hozzá anyánk kényeztet bennünket.

Ha életünk útja elhagyja a delelőpontot, betegségeinket is komolyabban vesszük.

Az ok, ami miatt nehezen szánom rá magamat betegség-élményem leírására, éppen egy komoly betegség átélése. Már túl vagyok rajta. Egy éve történt, már tudok beszélni róla. Hogy észrevételeim, tapasztalataim hasznosak lehessenek az olvasó részére is, bizonyos fokig személyessé kell válnom. A 'betegség élménye" a magam betegségének átélése. Innen kell kiindulnom.

4% Amikor ezeket a sorokat írom, tudatában vagyok annak, hogy milyen népes család tagjaként szólok. Mert örömeink, vágyaink, kedvteléseink lehetnek sokfélék, súlyos betegségünk egy és u- gyanazt az élményt adja, egyetlen közösségbe von bennünket. Semmi sem tünteti úgy el a különbséget gazdag és szegény, tanult és tanulatlan, férfi és nő között, mint a betegség. Igazi demokrácia ez - a különbség legföljebb a jobb kezelés, jobb kórház, jobb orvos lehet, de mindez nem változtat a lényegen- a lényeg pedig betegségünk átélése.

Akármilyen betegség lehet ez. Az enyémnek története egyszerű, de visszamegy hosszú időre. Lehet, hogy már gyerekkoromban is hordoztam. Azt mondják, hogy elemisták második osztályának csoportképére nézve, a szakorvos meg tudja mondani, melyik gyerek lesz gyomorfekélyes később. Ahogy én egy második osztályos képemre tekintek, igazat adok ennek a megállapításnak. Olyan zárt, koncentrált arc ez, hogy példája a gyomorfekélyes arculatnak.

De csak húsz éve jelentkezett ez a gyomorfekély. Ha tízéves arcom már jelezte, akkor még harminc évet várhattam, hogy tudomásul vétesse magát velem.

^ Brooklyn, New York egy olasz negyedének templománál dolgoz- tam, mint lelkész. Szobám kicsi volt, a harmadik emeleten laktam. Jól éltünk. Jó szakácsnőnk volt, beosztott az életünk. Dolgoztunk, de nem erőltettük magunkat túlságosan. Csak amikor az ötvenhatos magyar szabadságharc világgá dobott annyi magyart, amikor a Camp Killmerben, New Jersey államban harmincötezret helyeztek el belőlük, köztük unokaöcsémet, feleségét és gyermekeiket, akkor