A Szív, 1975 (61. évfolyam, 1-12. szám)
1975-05-01 / 5. szám
- 207 idejét üres sopánkodással, hanem munkához látott. Lefordította görög eredetiből a teljes Újszövetséget. Kisegített kis gyülekezetük istentiszteletein, hiszen otthon civil főgondnoka volt az egyházának. Előkészítette a gyermekeket a konfirmációra. A saját, papnélküli kis csoportjuknak nem "szárazkáplánja", hanem igazi édesapja és hűséges szolgája lett - szintén civil vejével együtt. Őrizték és erősítették a nyájat az Ige szolgálatával, de nemcsak ezzel. Mindennél inkább élete p éld áj a volt a nagy adomány mindenki javára... K atolikus pap, ráadásul jezsuita, tartotta fölötte az emlékbeszédet. Mert mi itt Ausztráliában nagy programok nélkül és sok elméleti fejtegetésre időt nem fecsérelve gyakoroltuk a keresztény testvériséget és egységet... Talán a két katolikus magyar pap, a két jezsuita, mi voltunk a jó Forró páterrel legközelebbi barátai ezekben az esztendőkben. Nemcsak azért, mert velünk el tudott beszélgetni öregsége dédelgetett gyermekéről, a görögből fordított Bibliáról. Ezért is. De még inkább, mert közel érzett magához minket, a közös hit és a közös reménység egységében. "Ma ideje van, Páter, nézzen be apánkhoz" - telefonált leánya vagy szólt a vő: "Apánk kicsit gyengébben van, nézz be hozzá"... Megesett, hogy ő jött ki a kollégiumba és hosszú ó- rákat elbeszélgettünk. Öröm volt hallgatni és tanult tőle az ember. A régi magyar élet legtöbb vezető emberét ismerte és szabatos, komoly, az erkölcs mérlegén lemért véleményt adott felőlük. Sírt a lelke, hogy a hit mécsese sokakban csak pislákol... Jaj, de fájt neki, hogy fogyatkozunk és széthullunk; még az az igen kevés magyar is annyi táborban van, annyi felé esik szét az a lelki és szellemi tőke, mellyel egymást építhetnénk - az az úgysem túl nagy anyagi erő, a- mellyel az itteni magyar életet építhetnénk... Vigasztalást talált a hitben, de azért érezte ezt a nagy magyar és keresztényi keresztet s fájt, nagyon fájt neki... A közösség sorsa minden egyén sorsa is. Mikor utoljára találkoztunk és még kikísért a kapuig, egy közös is- merősrőlbeszélgettünk. - "Mi még csak bírjuk, tudod, - mondottadé mi lesz azzal, akinek Istene sincs?" N eki volt Ura és Istene. Ezért adjuk most át a feltámadás és a viszontlátás reményében a testét Karakatta homokjának. Az O Ura és Mestere éppen úgy megtalálja itt, Dél Keresztje alatt, mint az áldott magyar agyagban, a Göncöl irányában megtalálta volna... Derék és hű szolga, menj be Urad örömébe... Hűséges férj, áldott édesapa és drága nagyapa, a fájdalomban ez a remény e-
