A Szív, 1975 (61. évfolyam, 1-12. szám)

1975-01-01 / 1. szám

aki eddig a sorstáblákat őrizte, meg kell halnia. Ereit megnyitják, ki- véreztetik s ebből a vérből alkotják meg az embert. Vagy, egy másik változat szerint, a születés istennője a kivéreztetett isten vérét sárral keveri és így formálja meg az embert. Plasztikusan kifejezi a mítosznak ez az elbeszélése, hogy az antik Kelet miként vélekedett az emberről. Az ember azért hasonlít az istenre, mert avval vérrokonságban áll. Ezt a vérrokonságot annyira fizikai módon értelmezik, hogy a népet magát, főként pedig az uralkodó dinasztiát, a nemzeti isten egyenes leszármazottjának tartják. Ez viszont nagyon is megmagyarázza, hogy a bibliai teremtéstörténet írója miért nem minősítette az embert isten gyermekének, fiának. Ez a formula ugyancsak kéznél volt, de mi sem viselte magán jobban a politeizmus bélyegét, mint éppen ez a kép. A fiút az atyjával a fizikai származás és magától értetődő módon egy és ugyanaz a természet köti össze. Ami az e- gyik, az a másik. Míg a "kép" kifejezést egy lényegesen alsóbb fokú valóságra is lehet alkalmazni. Az ember Isten képe, állítja a szent szerző és evvel megőrzi a teremtő és teremtmény közti távolságot. De ez a kifejezés ugyanakkor igen alkalmas arra, hogy az embernek az Istenhez való sajátságos kapcsolatát érzékeltesse.

Cser László:

Remete a rengetegben

(svájci nyár)

M

int öregedő emberhez illik, lassú, nyugodt lépésekkel kanyarodom el a tóparttól és indulok a fák sűrűjébe a kapaszkodón egyre följebb. A zöld fű teletűzdelve apró virágokkal egy nagy sziklatömböt ölel körül és pihenésre hív. Leülök a sziklára, a tóra nézek le a fák közül és megmosom tekintetem a friss víz kékesfehér üdesé- gében. Az égre nézek és tudom, hogy lélekrészem egyszer majd a- zon az úton lebben tova, lábak és

szárnyak nélkül. Egyszerűen, ma- nSVtkBIV

gátólértetődőn, hiszen fizikai va- ' *•/

lóságunk, a test elnyűtt ruha lesz

egyszer, le kell vetkezni, ki kell lépni belőle. Vannak legyőzhetetlen vonzások: az Örökkévalók vonzása egyszer erősebb lesz, mint a jelenvalóké, a kapocs, a földi valóságokhoz kötő kapocs elpattan és már nincs helyünk se, maradásunk se itt többé. Az ösvény ott kúszik a fenyők alatt, egyre magasabbra, elhagyja a fák árnyékát és a sziklacsúcsok, hegyipatakok között emelkedik. Tudomásul veszem, hogy minél öregebb az ember, annál nehezebb a kapaszkodás, de azt is,