A Szív, 1975 (61. évfolyam, 1-12. szám)

1975-01-01 / 1. szám

- 9 legtökéletesebb fokra fejlődött fajtája. Bölcselők és költők igyekeztek megtalálni a választ és természetesen gondolatsoruk vagy ilyen, vagy olyan irányban, messze vezetett a valóságtól. De a szentírás teremtéselbeszélése egyensúlyban tudta tartani az ember sajátos helyzetét meghatározó mozzanatokat: az anyagi mindenség fölé emelte, de megtartotta a teremtmény síkján, viszont a vaskos antropomorfizmus veszélyét is el- ^ kerülte, amennyiben az Istent nem kötötte Izcpc

vérrokonság által az ember világához. Az ókori Kelet minden népe azáltal igyekezett

megmagyarázni az ember felsőbbségét, hogy valami módon az istenséggel közeli kapcsolatba hozta. - Hangsúlyoztuk ismételten, hogy a zsidó nép Jahwe-tisztelete a szomszédos népek kultúrájának, irodalmának, vallási felfogásának több vonását mutatja. De abból, hogy i- lyen ráhatások kimutathatók, még nem következik, hogy az azonos kifejezések azonos tartalmat is hordoztak.

"A maga képére teremtette Elohím az embert11 - mondja a szentírás teremtéselbeszélése. A babiloni hősköltemény, az Enuma Elis szerint Mardukaz ősóceánnak egy Thiamattal együtt legyőzött istenségének, Qingunak vérét veteti, ezt gyúrják össze földdel és így alkotják meg az embert. A biblia embere és a mítosz embere is, mindkettő belső kapcsolatban áll az Istennel. De természetesen, ha az ember mivoltát keressük, abból kell kiindulnunk, hogy milyen volt az e- gyiknek és milyen a másiknak az isten-fogalma. A kifejezés "isten képe" szükségszerűen az Isten fogalmára mutat. Tehát a tudományos tárgyilagosság azt kívánja, hogy ennek a kifejezésnek az értelmét mindenekelőtt azon vallási közösségen belül keressük, amelynek körében egy vallási igazság kifejezésére alkalmazták. Annál is inkább csak ez a helyes út, mert semmi jele, semmi nyoma sincs annak, hogy a szerző ezt a formulát máshol találta, tehát máshonnan kölcsönözte volna. Minden arra mutat, hogy ez a formula - "isten képe", "istenképére" - a szigorúbb Jahwe-tisztelet reflexiójának a gyümölcse.

Ez azonban nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy a szent szerző saját vallási gondolatának a kifejezésére ez esetben is saját kul- túrmiliőjének a képeit, formáit veszi igénybe. Viszont túlságosan leegyszerűsíti a problémát az, aki minden további nélkül megállapítja, hogy a politeista vallási környezet formahatása "eo ipso" politeista vallást eredményezett. Tagadhatatlan, hogy az embert Isten képének nyilvánítani, vaskos antropomorfizmus, hiszen a kép szó nem mást állít, mint azt, hogy az Isten hasonló az emberhez. Ilyen értelemben