A Szív, 1972 (58. évfolyam, 1-12. szám)

1972-02-01 / 2. szám

20

bukása után az Új Embert, saját Fiát,aki engedelmes volt a kereszthalálig, állította a mindenségmegújító központjába. Ez a hűséges Fiú -Isten végigélte a megkorbácsoló élet minden mozzanatát.

Kikerülhetetlen, hogy szembetalálkozzunk törpeségünkkel, elmúló fizikai életünkkel, azzal a szüntelen föl-le lá'zgörbével, ami anyagi jó -rossz között és erkölcsi öröm-fájdalom között mozog bennünk. Ez a szembenézés, alázatos meghajlás növel. Helyünkre billent, beleállít a nagyobb távlatok sugárkörébe. Csak az, aki él, az szenved. Csak az, aki érzékenyen él, szerved sokat. Elbírhatatlannak látszó mínuszaink, negatív alkatunk csak úgy emelkedik a pluszba, a pozitívumba, hogy a szenvedések, megpróbáltatások mérlegén megméretünk. Csak az élet ostorcsapásai alatt érik egészen emberré az ember.

Ha Isten Fiának adta át az egész teremtést és az emberiség jövőjét és ha O ezt az embersorsot hordta, nem ez az igazi emberi út? A- hogy Őt megostorozták, mindenki, aki méltó akar lenni az emberi névre, az Ó útját járja. Ennek az útnak a hágói között, míg vándorolunk az örök élet felé, megostoroztatunk.

9. TÖVISKOSZORÚ . . .

Ez a mi világunk, a Föld, néha olyannak tetszik, mint egy végletekig feszült gömb, mely minden pillanatban szétrobbanhat. - Nem a föld mélyének anyagi feszültsége, nem a ki-ki törő vulkánok tüze-lávája ez, - ez a feszültség a földszínen tapasztalható legtragikusabban.

A Föld szintjét nemcsaktengerek és tavak, nemcsak virágok és erdők borítják, nemcsak állati élet - ami még megmaradt belőle! - hanem emberi élet is. Az emberi élet okozza ezt a feszültséget. A történelmi ember, aki otthonná igyekezett építeni a Földet történelmének kezdete óta. S ma a történelmi fejlődés és zajlás dinamikus közepén élve, úgy érezzük, hogy ez a robbanásra kész feszültség a mi mes- termuvünk. Nem a vegetáló és csupán érzékelő, leginkább a gondolkodó ember műve ez a feszültség. Mintha a földet belső lángtengere és külső burkolata nyugodtabban határolná és tartaná egybe, mint a gondolkodó ember ziláltsága, kétsége, nyugtalansága és Őrjöngése. Ahogy egymáshoz érünk, már-már kitörünk: irigység, vetélkedés, önzés, törtetés tipor, gyötör, kihasznál, elpusztít embereket érintkezésünk robbantó jelenlétével.

Mintha töviskoszorú fogná egybe ezt a földet. Ezt a szellemi-testi- gondolkozó Földet, melyet az ember képvisel. Tehetetlenségünk,