A Szív, 1972 (58. évfolyam, 1-12. szám)
1972-02-01 / 2. szám
X 19 7. VÉR VEREJTÉK . . . Legjobb volna - gondolod - félrecsapni a kalpagodat és nekifutni az életnek tágult mellel, nagyokat lélegző tüdővel, gyors lábon, egészségesen, gondtalanul, futva-úszva-repülve az örömök csupasíma földjén- - Es nem ez történik veled. Egy napon - nem is olyan szép nap - úgy az emberréérésed elején magányos kertben találod magad. Sötét van ott, fekete éjszaka, az ég is felhős, csillagtalan. Körülötted egy élő lélek sem mozdul. Rádszakadt a magányod tudata. Az ember legnagyobb agóniája talán magányossága. Ez a különös bezártság, a különállóság, az elszigeteltség, a kivetettség szörnyű tudata. - E sötét kert mégis mutat valami életet, tele van a kétségek kígyóival. Reménytelenség, tehetetlenség, elégedetlenség megrázkódtatnak. íme, tested is reagál: már érzed, hogy fáradni is tudsz, energiád csökken, a fejed, a gyomrod, az izmaid a betegség közeledését és már-már a halál leheletét lehelik rád. Rettenetes ember vagy. Hol van innen kiút? Várnod kell, tűrnöd kell. El kell viselned magadat, a sötét világot körülötted és benned. Már-már hajnalodik. Fönt, magasan egy keskeny csík, a napfény áttör az éjszakán. Lélekzeted meggyorsul, tagjaid merevségükből kibontakoznak. Verejtéked fölszárad, könnyeidet beitta a föld. "Legyen meg az akaratod" - suttogod megalázva, alázatosan. S már mosolyogsz is. Azon, hogy elfelejtetted: ember vagy. Már talpra- állsz, vándorolsz tovább. Kicsit érettebben, belékapaszkodva a Fénybe. Abba a Fénybe, mely a sötét kert szenvedésein át mint útitársad és tanítód, mint Mestered és Megváltód mosolya fénylik föl benned. Jobban ember vagy mint a szenvedés megtapasztalása előtt. Kevésbé gyerek és teljesebb ember. Kicsit közelebb az Isten-Emberhez életeddel is. 8. AZ ÉLET OSTORCSAPÁSAI... Aki csak az élet mosolyát tudja elfogadni, aki azt követeli toporzé- koló lábbal, még gyermek. - Az élet ostrot is fon: megkötöttségből, hidegből-melegből, éhségből, szomjúságból, egészségből-betegség- ből, telítettségből és hiányérzetből, együtt létből és magányból, nevetésből és könnyből és megkorbácsol bennünket. Ezt nemcsak tudni, de el is fogadni nyugodt lélekkel, már felnőtt emberséget jelent. Amikor a Teremtő Isten újrateremtette a világot, a lázadó ember T
