A Szív, 1972 (58. évfolyam, 1-12. szám)

1972-02-01 / 2. szám

7

zösségi Tanács segítségével. A városkának ekkorra már saját vasúti- állomása, kórháza, autóparkja, sportstadionja, telefonközpontja, tűzoltósága, rádióállomása, 5000 embert befogadó temploma van. A nyomda a legkorszerűbb fölszereléssel dolgozik. Egy Ízben egypre- látus nekiszegezte a kérdést: - mit szólna Szent Ferenc, ha látná ezeket a drága gépeket? Habozás nélkül felelt: - Feltűmé a habitusa ujját és segítene... ! - Persze a drága gépek mellett dolgozó testvérek szegényesen, igénytelenül éltek. És ez a gyermakarcú ferences mindenre rendjének derűs, egyszerű, testvéri szellemét árasztotta szét. A munkások testvérként kezelték a gépeket, ültek a volán mellé, bújtak pilőtaruhába (mert repülőgépeik is voltak). Utánpótlásban itt aztán nem volt hiány! Boldog volt, aki Niepokalanowban dolgozhatott, és tömegestől jelentkeztek jelöltek a rendbe. Egyikük kés&>b így vallott róla; - Nem hiszem, hogy volna apa vagy anya, aki olyan gyengéden szeretné gyermekeit, mint ahogy Maximilian atya szeretett mindnyájunkat...

1938-39-ben a folyóirat elérte az egymillió példányszámot. "Maly Dzennik" (Kis Újság) címen katolikus újságot is kiadtak, 150-200 000 között váltakozó példány számban, elsősorban a szegény munkás- és paraszttömegeknek, akiknek szellemi, lelki szükségleteit mindig különösen szívén viselte P. Kolbe. Természetesen könyveket is nyomtattak. A roppant tevékenységet a német megszállás törte derékba. Sejtve a jövőt, a gvárdián munkatársainak zömét hazaküldte - az ott maradiakkal viszont megszervezte az örökimádást. 1939. szeptemberében társaival a németországi Lamsdorfba, majd Amtitzba deportálták, ahonnan december 8-án szabadultak. Miközbenprőbálták folytatni a félig lebombázott városban munkájukat, az épületek egy részét kórházzá és menekültek házává alakították. Üldözött zsidók ezrei leltek itt menedéket. Egy évre rá, 1940. december 8-án jelent meg a népszerű újság utolsó száma. 1941. február 17-én újból beállítottak Kolbe atyáért a Gestapo katonái. Lengyel szokás szerint "Dicsértes- sékkel" fogadta őket. A varsói Pawiakbörtönbenembertelenülmeg- kínozták, majd tovább vitték a hírhedt auschwitzi koncentrációs táborba. Május 28-átőlMaximilianKolbénak már nincs neve, csak a láger 16 670 számú foglya. Három hónapig, állandó magas lázban, fahasábokat kellett futólépésben cipelnie, kavicsot talicskáznia az épülő krematóriumhoz, korbács és vérebek'biztatásával". De a szenvedésnek ős gyűlöletnek ebben a poklában is megmaradt annak, aki volt; - kereszténynek, papnak, Mária lovagjának. Ahol lehetett, vigasztalta, erősítette társait, éjjelenként misézett, titokban gyóntatott, áldoztatott. Gyűlöletet nem ismert; olyan szelíd-szomorúan tudott nézni a legvadabb pribékre is, hogy egyikük felkiáltott: - Ne nézT