A Szív, 1972 (58. évfolyam, 1-12. szám)
1972-02-01 / 2. szám
3 künk találkozott már velük életútján; plébánosok, szerzetesek, hitoktatók, lelki tanácsadók, káplánok... Ezek megkapták a szolgálat karizmatikus és sajátosan papi kegyelmi adományát Isten szavának hirdetésére és a szentségi kegyelmek kiszolgáltatására, de a magukéból is hozzáadtak valamit; - saját szerény emberi stílusukat, hogy az emberekhez szóljanak, törődjenek velük, meghallgassák, intsék őket, velük erezzenek, vigasztalják őket, megértsék őket, jót tegyenek velük... és saját életmódjukat is, amely talán szegényesnek tűnik, mégis hatékony. Gondolatban meg kell hajolnunk előttük és azt mondani magunkban* - ez igazi pap! De térjünk vissza kérdésünkhöz: - Mi az elképzelésiek iá papról? Talán hibákat állapítottatok meg bennük. Miért hívnak ki a papok hibái olyan erős reakciót és annyi kritikát? Miért általánosítják és ítélik el ezeket olyan könnyen? Már megmondtuk; - azért, mert a papban mindig csak tökéleteset szeretnénk találni. Hiszen nem Istenembere-e, az ő képviselője, az ő szolgája? Igen. De ezt a voltaképpen magától értetődő megfontolást' szeretnénk még elmélyíteni. Ha a pap Isten embere és "másik Krisztus", akkor ez annak a jele, hogy a kegyelem egyszer belenyúlt életének útjába. Isten irgalma meghívta, kiválasztotta, előnyben részesítette. Azúr különösen szerette őt. Különleges jelet nyomott rá, és így képessé tette isteni teljhatalmak gyakorlására. Beleoltotta azt, hogy viszontszeresse Istenét, és ebben a szeretetben olyan teljességre és nagyságra érjen meg, amelyre emberszív csak képes, önmagának teljes és örök feláldozására, ami tele van boldogsággal... Neki volt bátorsága arra, hogy életét áldozatul hozza, ahogy Jézus tette, a többiekért, mindenkiért, értünk. Hallgassuk mega Zsinat egyik kijelentését a sok közül a papról; akit régóta presbytemek ("idősebbnek") neveznek: - A szentelés és a püspöktől kapott küldetés erejében... Krisztus, a tanító, pap és király szolgálatára rendeltetnek. Részeseivé lesznek az ő tisztének, amellyel itt a földön folytonosan építi az egyházat Isten népévé, Krisztus testévé és a Szentlélek templomává. Hogy a sokszor gyökeresen megváltozott lelkipásztori és emberi körülmények között hathatósabban támogassa őket és jobban gondoskodjék életükről... A Zsinat felszólított bennünket, hogy fontoljuk meg a papság természetét - tulajdonképpen; természetfölöttiségét - emberi és emberfölötti küldetését. Ki ne tudna ezekről a dolgoktól? Hiszen a pap lényegéhez tartoznak. 1
