A Szív, 1972 (58. évfolyam, 1-12. szám)

1972-09-01 / 9. szám

26- a zsinat után

vasták templomunkban püspökünk oktató levelét a vegyesházasság veszélyeiről. Ez angol viszonylatban a katolikusoknak más keresztényekkel kötendő házasságára vonatkozott. Azt mondta a levél, hogy az Egyház ezt mindig ellenezte s csak különleges esetekben a- dott felmentést - rendszerint olyankor, amikor a katolikus fél megígéri, hogy mindent elkövet, hogy a nemkatolikus felet a katolikus hitre térítse, ez utóbbi pedig hajlandó arra (akár áttér, akár nem), hogy a plébánián négy alkalommal ismertessék vele a katolikus hit elemeit.

De még öt évvel ezelőtt is, igazán szentéletű plébánosunk így nyugtatta meg a szószékről az aggődőbb lelkeket, akik úgy vélték, hogy a zsinat veszélyesen megimbolyogtatja Szent Péter bárkáját: "Ne rémüldözzünk! Legyünk csak türelemmel, a Szentatya majd mindenre megadja a választ"...

A változások, amik azóta az angol katolicizmust érték, egy nagy ugrással a huszadik század közepébe ejtettek bennünket. Valósággal éreztem is ezt, amikor legutóbb egy nagymisén beültem a padomba. A mise a nyelvünkön, élő nyelvünkön volt - de nem ez lepett meg. Hanem az énekek! Majdnem mind protestáns himnuszdallamok voltak, amiket azelőtt vasárnap esténként csak gyanús külsejű imaházakból hallottunk ki az utcákra vagy valami se ide-se oda el nem kötelezett 'Vallásos" televíziós adás műsorán szerepeltek. A saját templomunkban hallva őket döbbentem rá igazán arra, mi is történt velünk, angol katolikusokkal az utóbbi évek folyamán.

Megbékéltünk a történelemmel. Elfogadtuk a tényeket. Felismertük az angol protestantizmust, amelynek igazi arca az egyéné, az individuumé, aki egymaga áll szemben Teremtőjével. Az angol protestáns lényegében így áll egyedül és mindenre elszántan földi, de földöntúli pályafutása előtt is. A katolikus, az angol katolikus sohasem érezte magát ilyen egyedül. Mindig egy nagy közösség tagja volt. Még csak nem is pusztán a földön élő "küzdő" hitsorso- sait érezte maga mögött, hanem a beérkezett "megdicsőülteket", az odatúl tisztuló "szenvedőket" is.

Az Erzsébet (a régi) királynőnk idejétől ránk érvényes büntető intézkedések is erősítették bennünk, angol katolikusokban ezt a közösségi érzést. No meg azért azt is, hogy ez a mi közösségünk ki van rekesztve tulajdonképpen abból a társadalomból, amelynek nagy tömegével érintkezik élete minden napján és ügyében. Akármennyire is enyhült az idők folyamán ez az elkülönültségünk, azért mindig tudtuk, hogy mi "nem tartozunk közéjük" s honfitársaink tulajdonképpen az "ők és mi" jól elkülönített két táborára oszlanak.