A Szív, 1972 (58. évfolyam, 1-12. szám)
1972-01-01 / 1. szám
43 De a jóslás és jövendőmondás - vagy az ezeket hiszékenyen igénybevevők - ellen egy sokkal komolyabb érv szól, mint a matematikai okfejtés. Ez a jóslás és jövendőmondás határozott teológiai elitélése. A jóslás és a jövendőmondás - vagy annak igénybevétele - mint babona, az első parancsolat elleni súlyos vétek, bűn, mégpedig abban a formában, hogy az Istent megillető hódolatot nyújtunk egy teremtménynek, amidőn olyan hatalmat, képességet tulajdonitunk neki, amivel e teremtmény nem rendelkezik a természet vagy a kegyelem rendjében. Súlyos szavak ezek, Egyházunk morális teológiájának a- lapvető tételei, a jóslásra és jövendőmondásra vonatkozóan, amikor a babonát és annak szükebb körű megnyilvánulásait tárgyalja. Az ember létezésének két alapvetője: a szabadság és a jövő ismeretlensége az a két szükséglet, ahol az ember kimutathatja - ki is kell mutatnia - a három alapvető teológiai erényt: a hitet, a reményt és a szeretetet. Ha az embernek nem volna szabadsága, Isten rabszolgája volna: azt kellene tennie, amit megparancsoltak néki. "Nincs boldogság szeretet nélkül, nincs szeretet szabadság nélkül, és nincs szabadság választás, a megpróbáltatás nélkül" (Nicholas Corte). Az ember legnagyobb ajándéka Istentől szabadsága; ebbe az elembe lett a földön behelyezve; ez rejti magában veszélyeit, de ez tárja fel az örök emberi élet távlatait az üdvösség ajándékán keresztül. Smit kell ehhez tennünk? Enni adni az éhezőknek, öltöztetni a ruhátlanokat, látogatni a betegeket, segiteni felebarátainkat. S vannak-e ma éhezők, ruhátlanok, betegek? Ki ne hallott volna a kelet-pakisztáni menekültekről, vagy az itthon, itt Amerikában rászorulókról? A másik elem, amibe az emberi élet oly mélyen van behelyezve: a holnap, a jövő ismeretlensége. Ez is Isten választása, az az égi talaj (mert mondhatjuk igy), ahová az embernek hitét és reményét kell elvetnie, ápolnia és bizvánbizva, hogy Isten kegyelméből - akkor és úgy, ahogyan O akarja - a mag kikel, fejlődik, beérik. Áll ez magára a hitre, a reményre, a bizakodásra egyaránt. De arra is, hogy az ember alázatossággal elvállalja fogyatékosságait, sorsának korlátáit, és ezt a szükséges bizonytalanságot, a jövőmegismerhetetlenségét, elzártságát. - Tudnunk kell azonban, hogy Isten ezeket is céllal, jószándékkal tette. Ahogy Szent Pál mondja: "A hit a remélt dolgok valósága, s meggyőződés a nem látottakról. " Mert az igaz hivő mindég ilyen valóságban él, s a végső dolgokról való meggyőződése könnyűvé teszi a holnap felé vivő útját. Hiszen az ut végén maga az Ur várja őt és válásztottait.
