A Szív, 1972 (58. évfolyam, 1-12. szám)

1972-09-01 / 9. szám

2

evangéliumi tanácsok

a tökéletes szeretet útjáról - miután az Apostol is azt tanítja, hogy aki a világ dolgait használja, úgy tegye ezt, mintha nem élne velük, mert ez a világ elmúlik. (1 Kor. 7.31)"

Senki sem tagadhatja, hogy a szegénység szelleme valóban minden keresztény életnek alapja. A szerzetesek gyakorlati szegénysége rendi szabályaikhoz alkalmazkodik. Akik a világban maradva teszik ezt a szellemet magukévá, azok egyéni helyzetüknek megfelelően viszik át gyakorlatba a szegénység evangéliumi tanácsának követését s valóban abban a szellemben élnek e világ javaival, mintha azok nem is képeznék tulajdonukat. - A zsinat óta sok sző esett a "szegények Egyházáról" és a szokottnál jobban figyelmünk előterébe került a gazdaságilag elmaradt népek szegénysége és nyomora. A "szegények Egyházának" fogalma új szempontokat tárt fel világiak és papok, szerzetesek és apácák előtt - akiket pedig sokszor azzal vádoltak (legtöbbször alaptalanul), hogy Krisztusról tett tanúságtételükből hiányzik az evangéliumi szegénység mellett való tanúskodás.

A szegénység szelleme (eltekintve most a gyakorlati szegénységtől) életünknek többféle síkján is hat. Ez az a szellem például, amelyik tudatosítja bennünk teremtményi- és bűnösvoltunk nyomorúságát. Hogyan is mondja az Apostol? "Mid van, amit nem kaptál?" (1 Kor 4, 7) S valóban mindenünk, még az is, amit helytelenül "természetes adottságunknak" mondunk, tulajdonképpen Isten ajándéka.

A szegénység szelleme így táplálja bennünk az alázat tudatát is. Ezt az erényt sokszor félremagyarázzák. Alapjaiban hálálkodás ez és Istendícséret - amint azt a Boldogságos Szűz szép példája mutatja az angyali üdvözlet evangéliumi jelenetében (Lk 1,46-50). Az alázatosság nem kívánja, hogy felértékeljük felebarátunkat és olyan jó vonásokat magyarázzunk beléje, ami a valóságban nincs meg benne. De azt kívánja, hogy benne is, magunkban is felfedezzük Isten adományainak jelenlétét. Az alázat fogadtatja el velünk az é- letadta és Isten-akarta emberi egyenlőtlenségeket is. Az engedelmességet is azok iránt, akiknek ezzel tartozunk. S mindezt nem a szolgalelkűség, hanem az Istengyermekség és embertestvériség jól átértett tudatában. Olyan magatartás ez, amelyet a dolgok természetes rendje is megkíván, de főként az Egyház, Krisztus titokzatos testének puszta léte is követel, ahol mindegyikünknek a reánk szabott szerepet kell betöltenünk. Olvassuk csak el, mit ír erről az Apostol:

’A nekem adott kegyelem segítségével azt mondom mindegy!tek-