A Szív, 1972 (58. évfolyam, 1-12. szám)
1972-08-01 / 8. szám
34 Integrált egyházközség hagyományos jámbor társulás lennőnek és tisztában vannak azzal, hogy egy szekularizált világ veszi őket körül. Ugyanakkor figyelnek is ennek a világnak hangjára és komolyan érdekli őket ennek a szekularizált világnak valláskritikája. De abba a hibába sem esnek, amit ma vallási közösségeknél vízszintes síkú (csak az embertársra beállított) világnézeti tájékozódás néven tartanak számon. Isten egyedül az, aki alá tudatosan rendelik magukat. Az "isten országa" igézetében élnek és úgy vélik, hogy az isteni tevékenységet "mában és jelenben" kézzelfoghatóan megtapasztalják. Ennek a meggyőződésüknek végül nem egyéni meglátások, érzelmi indítások az okai, hanem a közösség együttesen összegezett tapasztalata. Egyéniségük épp ezen a vonalon erősebben függ a közösségtől és jobban beléje olvad, mint sokszor elismert szerzetesi közösségeknél is szokott. De épp ez az odaadásuk a "közösség ügyének" biztosítja számukra azt a bensőséges "örömöt", mely a csalhatatlanul valódi vallásos élmény kísérője. O Persze megválaszolatlan kérdéseket is felvet azért az integráltegyházközség léte. Az a teológiai alapgondolatuk, amely a mában és jelenben működő Istenre fordítja figyelmüket, teljesen számításon kívül hagyja az "eljövendők"-be helyezett keresztény reményt. - Az a sötét szín, amellyel a vallási élet közösségükön kívüleső minden más szervezetét és megnyilvánulását festik, arra enged következtet* ni, hogy sehogyan sem tudnak felülemelkedni egy bizonyos csoportönzés ösztönén és meggyőződésük "saját igazukról" csak egy magát elitnek képzelő társulás önámítása. - Közösségi életük szervezete is megoldatlannak látszik. Jelen pillanatban nincsenek meghatározott tisztségek közöttük, a döntések közös megbeszélések eredményei, de ugyanakkor tagadhatatlan, hogy tulajdonképpen egy pár vezetésre termett tekintélyes tagjuk irányítja őket. Milyen létszámig életképes egy ilyen csoport? Mi lesz az új belépők, a később csatlakozók sorsa? Már megmerevedett kereteket kell átvenniük, vagy úgy képzelik, hogy mostani napról-napra alakulásuk időtlen-időkig biztosítható? Nem ugyanaz a sors vár rájuk, mint sokszor szerzetesközösségekre, ahol a kezdet lendületét előbb utóbb az alapító mozdulatlanságba dermedt tisztelete váltjaiéi? Gyermekeik bele tudnák-e nőni kereteikbe, vagy egyszercsak ott kell hagyniok majd a közösséget és vallásos öljük kifejleszésére egészen más útakat kell keresniük? Az ilyen kérdéseket szinte a végtelenségig halmozhatjuk. Azt mindenestere el kell ismernünk, hogy eddigi kríziseiket mindig szerencsés megoldásokkal hidalták át. De ha valamilyen okból közössegük felbomlana is - más hasonló csoportok lépnek majd helyükbe. Új utakat kereső korunkban ez egyszerűen elkerülhetetlen.
