A Szív, 1972 (58. évfolyam, 1-12. szám)
1972-04-01 / 4. szám
45 Mikor végre rám került a sor, a hivatalnok mindjárt ezzel kezdte: Járt-e az Egyesült Államokban vagy Formózán?- Igen. Épp most jövök Formózáról s előtteKaliforniábanvoltam.- Akkor - mondta mosolyogva - aligha tud Kínába bejutni, mert ezek az államok nekünk ellenségeink...- Én senkinek sem vagyok ellensége, -mondtam-Kaphatnék-e űrlapokat? Hosszasan rám tekintett, de arcvonásai semmit sem árultak el. Én közben imádkoztam utam sikeréért. Végül a tisztviselő rándított egyet a vállán s átadta az űrlapokat: Úgyse ér vele semmit - mondta. Mikor kitöltve visszaadtam az íveket, kijelentette, hogy csak három nap múlva adhat végleges választ, mert a beutazó vízumot az én útlevelemre csak Kantonban engedélyezhetik. Aznap este egy idősebb, volt kínai misszionáriussal vacsoráztam. Örvendezve említettem neki, hogy három nap múlva megkapom a választ a konzulátusról. Nagyot nevetett.- Ebből látszik, - mondta-mennyire tájékozatlan a keleti észjárást illetően. Amikor a kínai "három nap mulvá"-t emleget, az azt jelenti: "sohasem". Én azonban nem zavartattam magam. A három napot böjtben és szinte állandó imában töltöttem. Elmentem egy könyvkereskedésbe és egy csomó kínai Szentírást vettem. Ruháim nagy részét úgyis itt, Hongkongban akartam hagyni. Szentírásokkal töltöttem meg az utazótáskámat. Harmadnap épp sétáról tértem vissza a szállodába, amikor tudatták velem, hogy telefónüzenet várt rám: hívjam fel azonnal a konzulátust. Nem hívtam vissza őket, személyesen mentem. A tisztviselő szó nélkül adta vissza útlevelemet. Egy papirlap volt hozzákapcsolva: beutazási engedélyem... Másnap reggel nyolckor már vonaton ültem. Két óra múlva már a Kínába vezető határ-hídnál voltam. Ezt a helybeli nyelv csak mint a "sírás" hídját emlegeti, mert ezen toloncolják vissza Kínába a tiltott határátlépés miatt letartóztatottakat. Az utasok libasorban mentek át a hídon. Ennek pont a közepén fut a határvonal s a Hongkonghoz tartozó felét zöldre mázolták az angolok, hogy pontosan lássék, hol kezdődik Kína. Nagy és mégis jelentéktelennek ható épületbe léptünk: ez volt a vámház. Fiatal leány volt a vámtiszt. A szokásos udvarias mosoly kíséretében kért, nyissam lei táskámat. Semmihez nem nyúlt, bár világosan látta az ott sorakozó Szentírásokat. Csak egy pillantást vetett rájuks csak annyit mondott: Köszönöm. Van-e órája vagy fény
