A Szív, 1972 (58. évfolyam, 1-12. szám)

1972-01-01 / 1. szám

I

Magyarország

prímásától

TISZTELENDŐ TESTVÉREK, KEDVES HÍVEK ÉS VÉREIM!

Hosszú, kényszerű hallgatás után szólok Hozzátok. Szólok mindenekelőtt akoszönet hangján a Gondviselés iránt, hogy a viszontagságban megőrzött. Köszönettel adózom mindenkinek, aki lélekben megosztotta velem a kereszt súlyát, aki az evangélium szellem ében próbálta sorsom értelmét megközelíteni s imádságával támogatott. Nem feledkezhetem meg ez alkalomból azokról a nem kevesekről sem, akik ugyanazokért az ideálokért vállalták a szenvedést, amelynek annyi esetben csak a megváltó halál vetett vagy vet véget.

Az Isten gondolatai szerint viselt megpróbáltatás által a hívő ember testében egészíti ki azt, ami híja van Krisztus szenvedésének, az ő teste, az egyház javára (Kol. 1, 24). Szenvedésből született megváltásunk és hisszük, hogy a Krisztussal vállalt áldozatok még földi viszonylatban sem voltak hiábavalók.

Hittel, Istenbe vetett reménnyel léptük át a börtön küszöbét és az ideiglenes, de életirtó országhatárt. Miről beszélhetnénk időszerűbben, mint erről a törhetetlen, mindig fiatal, friss, üdvözítő reménységről, amely nemcsak a természetfeletti, hanem a tisztes, komoly földi életnek is egyik pillére.

Reménységről szól az egyház liturgiája is: Adventét, Urjövetet ünnepelünk. A próféták szavai csengenek fülünkbe: - Örvendjenek az egek, ujjongjon a föld... az Ur előtt, aki eljön... (Zsolt. 95,11-13). ... Mondjátok a kislelkűeknek; - Ne féljetek! Maga az Isten jön, hogy szabadulást hozzon Nektek... (íz. 35,4-7). Isten ígéretére hivatkozva az Ő terveiről beszéltek és táplálták Isten népében a jövendő Messiásba vetett reményt.