A Szív, 1972 (58. évfolyam, 1-12. szám)

1972-01-01 / 1. szám

2

Az idők teljében ez a remény beteljesedik és az Úr Jézus maga tett "bizonyságot az igazság mellett" (I Tim. 6,13). Tőle tanultuk meg imádkozni: - Jöjjön el a Te országod... ! - Tőle vettük a reménység szavait és képeit; az élesztőről, amely lisztbe rejtve tésztává alakítja azt; a legkisebb magról, amely elvetve hatalmas fává nő. Ezek a képek a jövő időről szólnak. Az Isten országa nem jön el pillanat alatt, a keresztény embernek ezért imádkoznia és dolgoznia kell.

/

Az Ur Jézus történeti megjelenése, az evangélium, maga az egyház, vagyis azoknak közössége, "akik Jézus Krisztusban az üdvösség szerzőjét, az egység és az igazságos béke alapját látják" (Const. Lumen gentium, Cap. II. n. 9), lényegüknél fogva nemcsak történeti tények, hanem folyamatos programok, feladatok, de ugyanakkor erőforrások is. Az egyház ugyanis, mint "a hit, a remény és a szeretet közössége" (uo. Cap. 1.8.) külső megnyilvánulásaiban, hatásaiban jelentkezése annak a hitnek, amely tagjait áthatja, a reménynek, amely híveit élteti és a szeretetnek, amely őket összekapcsolja.

A Rómába és a Bécsbe érkezett leveleim közt van egy magyar levél, amit Eszak-Olaszországból - Milánótól kb 100 km - kaptam. Küldője leírja; - az I. világháború után született Nagykikindán. Az ő kicsi korában itt megjelent egy megnevezett, tanult, intelligens magyar nő, aki mindjárt 9 magyar árvát vett magához és ezek egyike volta későbbi levélíró nővér. Ezzel a neveléssel hányódik Nyugatra. Itt kopogtat egyik zárda kapuján. A zárdában több évtizeden át nincs kivel magyarul beszélhessen. 1971. októberében hozzá is eljut ahír; a magyar prímás Rómában van. Úgy érzi, neki is van köze hozzá. Nekiül a két oldalas magyar levélnek. Elnézést kér, de hát őévtizedek óta első magyar levelét írja. Legfőbb szerzetesi elöljárója is megértést mutató olasz kísérő levelet ad hozzá.

Akedves nővér életéből hiányzott már minden magyar kapcsolat. Az ő sorsa az emigránsok közt a legmostohább. Egyenesen meglepő, hogy még magyar levelet tudott írni.

Ezzel szemben jótétemény, hogy a menekültek nagy átlagának rendelkezésére áll anagy és kis magyar közösség, a család. Nyelvében él a nemzet. A család reményünk horgonya, hogy nem engedi elhalkulni az anyanyelvet. Ha semmi örökséget nem hagyhatunk gyermekünkre, az ősi nyelvet ne hagyjuk elveszni, mint végrendeleti örökséget. Nem hibáztatható a befogadó nép nyelvének ismerete, de nincs lehangolóbb, mint a szülők életében a gyermeknél megszűnt hazai nyelv. Fontos támpontunk és kötelességünk a vasár- és ünnepnapi magyar nyelvű szentmise és a magyar nyelvű szentbeszéd. Ezeknek az el-