A Szív, 1972 (58. évfolyam, 1-12. szám)

1972-03-01 / 3. szám

45

séget hozhatnánk legközelebb magunkkal. Nem tudtuk azonban kideríteni, hol adhatták ki. Tulajdonosa felajánlotta, hogy nekem adja a két utolsó nálam lévő nagyalakú Szentírásért. Örömmel cseréltem vele. Kincsnek tekintettem ezt a kiadást, mert ha ukránul ki tudták adni, oroszul és más szláv nyelven is meg lehetne ebben a formában jelentetni. Alig vártam, hogy megmutathassam a Biblia Társulat nyugati vezetőinek.

Utunk utolsó vasárnapján a magyar határ közelében vettem részt egy ukrán baptista istentiszteleten. Itt láttam először, hogy a lelkész a hívektől kért kölcsön egy Szentírást, mert neki nem volt. Hallottam ilyesmiről már, de eddig sehol sem tapasztaltam. Mikor utána elbeszélgettem kicsit a lelkésszel, nagy gyengédséggel vette kezébe az én holland Szentirásomat: - Tudod, testvér, nekem nincs Szentírásom - mondta. - Szinte megszakadt a szívem. Már utolsó ukrán Szentírásunkat is kiosztottuk. S itt egy lelkész ezer hívővel, Szentírás nélkül. Hirtelen eszembe jutott a kis ukrán zseb-biblia. Kimentem s behoztam a kocsiból: - Itt van. Ez a tiéd. Tartsd meg - mondtam neki s közben arra gondoltam, hogy a Biblia-társulat megelégszik majd azzal, hogy én láttam a Szentirásnak ezt a kisalakú ukrán kiadását.

Nem tudtam kiverni a fejemből az Egy álom megvalósul. orosz zseb-bibliák tervét. Amikor azonban felkerestem az amerikai, angol és holland Biblia Társulatokat, ott elismerték, hogy i- lyesmi előállítása lehetséges, de egyikük sem vállalkozhatott arra, hogy pusztán az én céljaimra kinyomtassa. Mikor régi barátomnak, Whetstra úrnak beszámoltam erről, egyszerűen azt mondta: - Miért nem nyomatod ki magad? - Hol tudok én ehhez ötezer dollárt szerezni? - kérdeztem. - Ennyi idő után még ezt kérdezed? - válaszolta.

Igaza volt. Nem nekem kellett előkerítenem a pénzt, hanem az Úrnak. Bele is vágtam eddig legnagyobb vállalkozásomba. A megvalósulás ez alkalommal igen hosszú időt vett igénybe.

Közben egyéb munkáinkat is el kellett végeznünk. Épp Bulgáriában jártunk Jancsival, amikor ő felvetette a gondolatot, hogy jó lenne még egy munkatársért imádkoznunk. Annyi helyről kaptunk megnívást, hogy ketten már nem tudjuk ellátni. Mikor egyikünk Kelet-németor- szágban, másikunk Oroszországban járt, végre megérkezett a csehszlovákbeutazási engedély, de mindketten el voltunk foglalva. Megint szinte mindkettőnk agyában egyszerre ötlött fel ugyanannak a személynek a neve. - Mi lenne, ha Rudolfot kérnénk? O épp utolsó évét véT