A Szív, 1971 (57. évfolyam, 1-12. szám)
1971-12-01 / 12. szám
42 Vagy két éve egyszer hajnali kettőkor jöttem haza. Feleségem, mint szokása volt, a székben ülve várt. Ekkor hirtelen bevilágított nekem, hogy igaz, amit Istenről mondott. Senkisem lehet ilyen jó a maga erejéből, mint ő. Térdre ereszkedtem s átadtam magamat teljesen. Istennek. Megint felbukkantam lélegzetvételre s még egy kísérletet tettem, hogy elérjem csizmám fűzőjét. Az azonban kemény volt mint az acél, smegint elsüllyedtem. Azt hittem sohasem fogok ismét felszínre jutni. Karjaim már fájtak feleségem fenntartásától. Mindenesetre az utolsó két évben Isten akarata szerinti életet éltem, s nyugodtan néztem eléje, hogy bármikor magához szólít. Csak arra nem szívesen gondoltam, hogy a gyermekek amikor hazajönnek az iskolából, nem fognak minket otthon találni. Azonbanbelefáradtam már a küzdelem folytatásába. Feleségem azonban rángatni kezdte karomat és azt kiáltozta: - A csónak, a csónak! Most én is láttam, hogy valami mozog a tavon. Először nem láttam világosan, hogy mi az, de mintha felénk közeledne.- Az a csónak! - mondta a feleségem. Lehetetlen. De mégis azt volt, ami üres csónakunk. Valahogy megfordult és felénk tartott. Tudtam, hogy ez lehetetlen. De mégis láttam. De semmi reményem sem volt abban, hogy elérhetem. Nem maradtmár erőm az úszáshoz. A csónaknak kartávolságra kell jönnie hozzánk, különben nem segít rajtunk. Ha csak egy méterre megy el mellettünk, nem tudom elérni. Figyeltem, amint egyenesen felénk tartott, mintha csak valaki a kormánynál ült volna. Hirtelen biztosra vettem, hogy egyenesen hozzánk jön. Csak a kezemet kellett felemelnem s bele tudtam kapaszkodni az oldalába. Többre azonban nem volt erőm. Sokáig másra nem voltam képes, csak arra, hogy fogjam a csónakot. Feleségem erősebb volt és be tudott mászni a csónakba. Leállította a motort. Miután kipihentem magam at egy kicsit, én is felkapaszkodtam. Amint ott ültünk a víztől gőzölgő ruhában, örömünkben énekelni kezdtünk. Majd hálaadó imát mondtunk és dicsértük Istent, ahogy csak tudtuk. Feleségem látta, hogy én karjaimat dörzsölgetem s így szólt: - Nemcsak Isten segítségének köszönhetjük szabadulásunkat, hanem neked is, mert te tartottál fenn a vízben, míg Isten segítségünkre jött... En azonban fejemet ráztam. - Te tartottad bennem a lelket - mondtam feleségemnek. - A vízben arra gondoltam, mennyit imádkoztál értem azokban az években, amikor én nem tudtam imádkozni. Most pedig én úsztam helyetted, mert te nem tudtál úszni...
