A Szív, 1971 (57. évfolyam, 1-12. szám)
1971-02-01 / 2. szám
2 azt, amit paptestvéreitek elvégezni nem tudnak, legyetek azon, hogy otthonotokban, családotokban, az emberek között, akikkel érintkeztek, az Evangélium világossága soha el ne homályosodjék. Az ilyen tanúságtétel néha bátor helytállást kíván, nehézségekkel jár, önmagátokról és érdekeitekről való lemondásra kötelez; de mindezekért bőséges lesz a jutalmatok az Úr Krisztus ígérete szerint: - Mondom nektek, hogy aki tanúságot tesz mellettem az emberek előtt, aztmajd az Emberfia is magáénak vallj a az Isten angyalai előtt... (Luk. 12. 8). Természetes azonban, hogy a hitnek ez a lelki természete és jellege semmiképp nem menti fel a keresztény hívőt attól a kötelességétől, hogy már a mai időkben is építse a világot, szolgálja a közjót mind szociális, mind kulturális téren. Sőt a hit arra serkent és indít bennünket, hogy evilági kötelességeinknek buzgón eleget tegyünk és így egy új világot teremtsünk, mely előképe legyen már itt a földön az örök élet beteljesedett tökéletességének. A keresztény hívő ugyanis nem vonhatja ki magát abbeli kötelessége alól, hogy átalakítsa ezt a világot, melyet Isten azért bízott az emberre, hogy azt alkotó szándékainak megfelelően, magáénak alávesse. A keresztény hívő tehát nem mondhat le arról a törekvésről, hogy ennek a földi életnek egyre tökéletesebb formát adjon. Hivatása éppen abban áll, hogy tevékenységével az isteni törvényt írja bele a világba; hogy tudniillik mindnyájan egy közös atyának gyermekei vagyunk, testvérek annak nevében, aki az "Elsőszülött az emberekkö- zött" (Rom. 8, 29, Kol. 1. 28); hogy tényleges szeretetet hozzon ebbe a világba a felebarát iránt, akivel Jézus azonosította magát mondván: - Amit egynek a legkisebb testvéreim közül tettetek, nekem tettétek (Máté 25, 40), hogy rávezesse ezt a világot az emberi élet tiszteletére, melynek, ha egyszer megfogamzott, egyedüli és feltétlen ura maga az Isten; hogy megtanítson az emberi méltóságnak kijáró megbecsülésre, a lelkiismeret szabadságra, a szociális igazság előmozdítására, a közjó szolgálatára, az őszinte és igazságos békére. A hit semmiképpen nincsen ellentétben a jogos emberi igényekkel és kívánságokkal; sőt, éppen ellenkezőleg, a hit "orvosolja és felemeli az emberi személy méltóságát, megerősíti az emberi társadalom kereteit s mélyebb értelmet és jelentőséget ad az ember mindennapi munkájának" (Gaudium et Spes, n. 40.) S keresztény hívő, jobban mint mások, természetfeletti biztonsággal meg van győződve arról hogy az "egyetemes testvériség megteremtésére irányuló törekvés nem hiábavaló" (i. h. 38.), mert ennek a testvériségnek alapja maga az Isten, aki minden kétségen felül mindnyájunk közös Atyja.
