A Szív, 1971 (57. évfolyam, 1-12. szám)

1971-11-01 / 11. szám

5

lást csak a gyarmatosítás egy részének? A jövőben missziós munkánkban több respektus és alkalmazkodás kívánatos. Egyszermár elmulasztottuk azt az alkalmazkodást. Másodszor nem szabad megtennünk.

Az egyház egyoldalúan nyugati korszakának vége. Az egyházban is megkell lennie a szükséges differenciálódásnak és pluralizmusnak. Ha meg akarja tartani életerejét és újból erősebben akar kisugározni a világba és a társadalomba, akkor erősítenie kell a helyi egyházak és egyházközségek sajátos életét és kezdeményezéseit. Csak így virágozhatik igazi élet egy akkora szervezetben, amilyen az egyház. A benyomások és tapasztalatok sokfélesége megóv a megmerevedéstől és terméketlenségtől.

Nincs mit csodálni, ha az egyházon belül sem megy ez a fejlődés súrlódás és feszültség nélkül. Sokat kell még tanulnunk egymástól. De egymástól csak akkor tanulhatunk, ha sokat beszélünk egymással. Viszont nyíltan csak akkor lehet beszélni, ha nem bizalmatlanság és aggodalom jellemez egymás iránt, hanem becsületesség és készség.

Végül fninden emberi és pszichológiai kísérletezésen túl egyet nem szabad szem elől tévesztenünk: - Az egyház nem merül ki a struktúrakérdésben. Az egyház végső soron Isten misztériuma az emberek között. Nem lehet és nem szabad ezt a misztériumotszekulari- zálnunk. és szociológizálnunk. Az egyház titokzatos jellege talán több világosságot jelent a mai világnak, mint sejtik.

A struktúrakérdés egyes vitái és konfliktusai mögött nem ritkán egy másik probléma rejlik. Ez pedig az intézmény, hivatal és karizma közötti feszültség. Ezzel a szembeállítással semmiképpen sem azt akarjuk mondani, hogy karizmát csak az intézményen és ahivatalon kívül lehet találni. Az efféle egyoldalúságokat ma remélhetőleg túlhaladtuk. De ha az egyház történelmébe tekintünk, mindig újból és újból úgy találjuk, hogy nagy hitbeli válságok és a strukturális reform kérdései nem mindig, még csak nem is elsősorban elméleti tisztázással oldódtak meg, hanem nem ritkán egy-egy karizmatikus tanúságtétel kiszámíthatatlan erejében. (Pl. a vallásos mozgalmak és szerzetek keletkezése: vagy reformja). Nem lenne-e ma is ilyen alapvető meggondolásra szükség? Szerintem a szerzetesrendek jövője az egyházban lényegesen attól függ: - sikerül-e nekik azt a karizmát, amelyet alapításukkal kaptak, nem a tegnapi, hanem a mai és a holnapi egyház és világ számára értelmezni és gyümölcsöztetni.