A Szív, 1971 (57. évfolyam, 1-12. szám)
1971-11-01 / 11. szám
4 Ebben a problémakörben az egyik feleletre váró alapvető kérdés az egész egyház egysége és a helyi egyházak sokfélesége. Abban a szellemi szétesésben, amellyel korunk kultúrájában sokféle módon találkozunk, az érdekek és vélemények roppant különbözőségében az egyház egysége és egységesítő ereje ma szükségesebbnek látszik, mint valaha. Az egyes közösség, az egyes (helyi) egyház csak addig életképes, amíg szilárd belső és külső kötelékek fűzik az egész egyházhoz és összetartozik vele. Különben szektává lesz és elszigeteltségben végzi. Ez az összetartozás sokféle módon mutatkozik meg. Mindenekelőtt a pápával való összetartozásban. Azután azonban - általánosságban szólva - ahitben és szeretetben való egységért viselt felelősségben. Konkrétan szólva a szomszédos egyházak és egyháztartományok iránti felelősségben. Mindannyian tudják, hogy a hagyományos értelemben vett missziós munka válságba jutott és talán még jobban válságba fog jutni. Az okok mind teológiai, mind politikai, szociális és kulturális természetűek. Segítségünket a jövőben talán még önzetlenebb ül, szerényebben és még inkább a szolgálat szellemében kell nyújtanunk. A volt gyarmati népek önállóak, s ezzel öntudatosabbak is lettek. Es még nagyon jól emlékeznek friss múltjukra. Nemcsak politikai, hanem vallási tekintetben is. Nem érezték-e talán néha a misszionáAz emberi szív egyik legnagyobb cselekedete. Forrása a szeretet. Ha a szeretet egy emberben igazán mély lett, azaz egész testilelki létét birtokba vette, akkor egyúttal kiszolgáltatta a szenvedésnek. Meglepő gyorsan veszik észre az emberek a szív önzetlenségét és nyíltságát. Az önzetlen szeretetben segítséget és főleg emberi meleget keresnek: az éhesek táplálékot, a szomjasak italt, a mezítelenek ruházatot, az idegenek hazát, a rabok kiváltást, a betegek támaszt, a haldoklók segítséget, az igazságkeresők türelmet, a tudatlanok tanítást, a szomorúak vigasztalást és minden ember, élő és holt —imát. Általában így nevezik meg az irgalmasság cselekedeteit. Bennük megpillantjuk egzisztenciánk minden ínségét. Ezt a nyomorúságot magunkra venni néha elviselhetetlen szenvedéssel jár. A szenvedő ember tehetetlen... Az egyetlen, amit adhatunk neki, az együtt szenvedés vigasza: szélesre tárni a szívet, hagyni, hadd áradjon bele a más fájdalma és kitartani ebben az együtt szenvedésben mindaddig, míg a szenvedő megköny- nyebbül, mert vele viseli kínját. Aki azt hiszi, hogy könnyű kitartani a szeretetben eddig a keserű végig, vagyis a szeretetet legsajátosabb cselekedetünkké tenni, annak még nincs fogalma az emberi szeretet legmélyéről. (J. M. Bauer — L. Boros)
