A Szív, 1971 (57. évfolyam, 1-12. szám)
1971-10-01 / 10. szám
44 isién cseídpesze Magyarországon. Elindultam Magyarország felé. Milyen más volt ez az út, mint az előzők. En azt hittem, hogy Karoláé a nehezebb rész, de jómagámnak egyre nehezebb volt minden mérföldet megtenni, amint távolabb kerültem tőle... A határátlépéstől is jobban féltem. Nem tudom, azért-e, mert most igazán fájdalmasan érintett volna, ha lefognak és nem tudok visszatérni idejében Alkmaarba egy hónap múlva, amint megígértem, vagy pedig azért-e, mert oly sok rémes történetet hallottam a magyar menekültektől a táborokban. Isten azonban lezárta az őrök szemét, ;s mindennehézségnélkülbe- engedtek. A Duna mellett kanyargó úton haladtam. Délben megálltam a Duna partján, elővettem kis kályhámat s nekiálltam borsó és sárgarépa konzervem felmelegítéséhez. Alig pakoltam ki, megjelent a vízen egy motorcsónak, s egyenesenfelém tartott. Három katona volt benne egy gépfegyverrel, amit az egyik rám szegezett, míg a másik kettő akocsimat kezdte vizsgálni. En igyekeztem nyugodtságot színlelni, s hollandul beszéltem hozzájuk, biztosra véve, hogy abból egy szót sem értenek. Még ebédelni is meghívtam őket, de rám se hederítettek. Én azon gondolkoztam, hogy merjek-e imádkozni evés előtt a jelenlétükben. Ez veszélyes lehet, de egyúttal :kitűnő alkalom a hitvallásra. Elhatároztam, hogy imádkozom. A szokásosnál is nagyobb külsőséggel lehajtottam fejemet, összetettem kezemet, és szívből hosszú haláadást mondtam az ételért, amit enni fogok. Csodálatos dolog történt. Amíg imádkoztam, semmi zajt sem hallottam autóm felől. Amint befejeztem az imát, hallottam, hogy becsapták az autó ajtaját, felém siettek, megálltak egy pillanatra, majd a csónakhoz futottak, beugrottak és sebeseneliramodtak nagy hullámokat csapva.
