A Szív, 1971 (57. évfolyam, 1-12. szám)

1971-08-01 / 8. szám

48 zetni. Őt egyáltalán nem lepte meg, hogy autóm van. - Igen, gondol­tam, hogy kb. eddigre meglesz az autó! - mondta. Majd folytatta: - Isten ugyanis tudtunkra adta, hogy a következő hónapokban több pénzre lesz szükséged... - Ezzel átadott egy borítékot. Ki sem nyi­tottam. Már tudtam, hogy pontosan annyi pénz van benne, amennyi­re az utazáshoz szükségem lesz. Hálás szívvel mondtam köszönetét barátaimnak és családomnak és elindultam Jugoszlávia felé. TAMÁS KA A vonat rohant a kék haj­nalban. Az álmos és sunyi ár­nyékok lassan tünedezni kezd­tek. A fülkében nyolcán ültünk. A fejek jobbra, balra és előre kókadoztak, s a fülkét a törő­dött, nehéz álom szuszogása töltötte be. Később felkelt a nap, a fák és a bokrok a hajnali tűzben szinte lángolni látszottak, a ré­tek aranyos-zöld inget vettek magukra. A fülkét erős, piros sugarak pásztázták végig, az alvók lassan ébredeztek, de rosszkedvűek, csapzottak, mo- rózusak voltak. Egy fiatal lány süteményt rágcsált, egy álmos arcú férfi újságját lapozta. Akkor jött Tamáska. Egy kis állomáson szállt fel a mamá­jával. Egyéves pöttöm legény­ke volt, világoskék kötött ka­bátkát és ugyanolyan színű pantallót viselt. A nadrág szo­rosan simult kövér combocs- káihoz. Olyan vidámkéken mo­solygott a ruhája, mint a két szeme, s mint ott kinn a tisztá­ra sepert, felhőtlen ég. Tamás­ka vaskos volt és kemény, mint egy díjbirkózó. Egy fiatalember, aki véreres szemekkel bámult bele a csil­logó hajnalba, azonnal felkí­nálta ülőhelyét. Tamáska elhe­lyezkedett édesanyja ölében, s meleg érdeklődéssel tekintett körül. A szakasz álmos, össze­tört utasainak arcát derű mu­zsikálta be. A lelkekről leol­vadt a köd. — De szép baba vagy. De aranyos, jó baba vagy — zen­gett a szó innen-onnan. Az álmos tekintetű férfi, aki újságjával foglalatoskodott, az újság képeit kezdte mutogatni Tamáskának. Egy asszony megkérdezte Tamáskától,hány éves. A kicsi édesanyja felelt rá. Tamáska csak mosolygó, értelmes, csodálkozó szemekkel nézett hol a képekre, hol a kérdezősködő nénire ... Egy óra múlva az egyik na­gyobb állomáson Tamáskáék több utassal együtt leszálltak a vonatról. A vonat néhány perc múlva újra elindult. A kerekek a fényes távlatok him­nuszát énekelték. Az utasok, akik eddig közönybe és hallga­tásba burkolóztak, valahogy kezdtek összemelegedni. Sor­sok, életek színes mozaikkövei csillantak meg, s az arcokon ott tüzelt a lélek bensőséges, gyönyörű mosolya. Milyen nagyszerű hivatást tölthetnénk be, ha tudnánk mindannyian Tamáskák lenni. Puszta megjelenésünkkel úgy árasztani magunkból a kegyel­met, hogy pillanatok alatt át­formáljuk a fásultan vándorló embertestvért Istenre mosoly­gó és életkedvtől megújult lel­ki emberré. ölbey Irén

Next

/
Thumbnails
Contents