A Szív, 1971 (57. évfolyam, 1-12. szám)
1971-01-01 / 1. szám
31 Pál fordul ás Hazaérkezésemkor fogadott az egész család. Anyám nemrég halt meg. Este egyedül kimentem a temetőbe, s leültem sírja mellé. Egé- szenttermészetes módon beszélni kezdtem hozzá; - Hazajöttem,Mama. Elolvastam Szentírásodat, Mama. Nem azonnal, de elolvastam.- Majd hosszú hallgatás után folytattam; - Mama, mitcsináljakmost? Száz métert se tudok menni anélkül, hogy a fájdalom megne állítana. .. Te tudod, hogy belőlem nem lenne jó kovács. A kórházban van egy átképző központ, de mit tanulhatnék én ott? Oly semmitérőnek érzem magam, Mama. Es oly bűnösnek. Lelkiismeretfurdalástér- zek a miatt az élet miatt, amit ott távol éltem. Válaszolj nekem, Mama... De nem jött válasz. Csak a halottak vettek körül engem, a félholtat. A kórházban semmire se mentem a fazekaskoronggal, amin agyagból különféle edényeket igyekeztünk formálni. Nekem sohasem sikerült az agyagot a középre tenni, s a sikertelen próbálkozások annyira feldühítettek, hogy nem egyszer a falhoz vágtam az agyagcsomót. Egy nap meglátogattam Terit. Hosszasan beszélgettünk a víz partján. Elmondtam neki, mennyire eltávolodtam Istentől, és milyen sikertelen vagyok a kórházban a fazekaskoronggal. Teri megjegyezte;- Azt hiszem, Andor, te olyan va^y, mont a te agyagé som óid. Istennek valami terve van veled és Ó igyekszik a központba helyezni téged, de te ellenkezel és állandóan félrecsúszol. Ki tudja? Lehet, hogy 0 valami rendkívüli naggyá akar formálni... Két hónap múlva a kórházban megjelent egy csinos leány, és meghívta az ott lévő húsz fiút az esti vallásos összejövetelre, amelyet egy sátorban tartottak. Még autóbuszt is küldtek értünk, mindnyájan elmentünk. Frissítőket is ígértek, de erről mi magunk is gondoskodtunk egy pálinkás üveg alakjában, aminek felét már az autóbuszon elfogyasztottuk. A sátorban a hátsó sorban foglaltunk helyet, s ott tovább iszogattunk és komédiáztunk. A lelkész észrevette, mert kijelentette a gyülekezetnek, hogy van köztünk két egyén, akiken olyan hatalmak uralkodnak, amelyeket nem tudnak megfékezni. Hosszú imát mondott értünk, amely alatt mi alig tudtuk visszafojtani nevetésünket. Majd amikor énekelő hangon azért imádkozott, hogy megszabaduljunk az idegen szellemektől, harsogvakitörtbelőlünk a röhögés. Erre a gyülekezet énekelni kezdett, az ének refrénje ez volt;- Menjen az én népem... Ezek a szavak bele vésődtek emlékezetembe és imámmá váltak; - Menjenek... menjek...
