A Szív, 1971 (57. évfolyam, 1-12. szám)

1971-01-01 / 1. szám

28

isién csempészt

a.

(A következőkben egy hol land protestáns fiatal ember rendkívüli apostolkodásáról számolunk be az általa írt könyv alapján, amelyben csak András testvérnek nevezi magát).

András egy hollandiai falucskában Indonézia.

nőtt fel. Iskolái az elemi hatodik

osztályával befejeződtek, amikor a németek elfoglalták Hollandiát a második világháború alatt. Ebben az időben éhségében néha tulipán- hagymát evett, hogy életben maradjon, és nem egyszer egy mocsárban rejtőzött el, hogy a németek rá ne akadjanak és el ne vigyék a munkatáborba. A háború befejezésekor 17 éves volt, se semmiféle mesterséghez nem i értett. Jelentkezett katonának az indonéziai holland gyarmatra, ahol a hadműveletek a hollandok gyászos vereségével végződtek.

András súlyosan megsebesült, hitét teljesen elvesztette, a világból is kiábrándult. Ugyancsak nem látszott olyan egyénnek, akivellsten- nek rendkívüli tervei vannak.

Az operáció, amellyel két golyó által szétroncsolt bokáját igyekeztek helyrehoznikét és fél óráig tartott- Az orvosok már azt fontolgatták, hogy talán legjobb lenne levágni a lábát. Arról mindenesetre biztosították, hogy soha többé nem lesz képes bot nélkül járni.

András különös szokása volt megsebesülése előtt, hogy időnkéntleve- let írt barátnőjének, amelyben részletesen elmondta mindazt az undorító dolgot, amittett. Utána azonban mindig megsemmisítette ezeket a leveleket, postázás helyett. Mikor megsebesült, társai átnézték holmiját, és találtakegy befejezetlen levelet. Azt hitték, el akarta küldeni barátnőjének, s mivel címjegyzékét is megtalálták, feladták helyette. Érthető András elszörnyülködése, amikor társai megmondták ezt neki a kórházban. Napokig törte a fejét, hogy ugyan mit is írhatott részeg fejjel abban a levélben. Amennyire visszaemlékezett, kb. ez állt benne:- Legkedvesebb Teri! Nagyon egyedül érzem magamat ma este. Szeretném, ha itt lennél. Szeretném, ha egyenesen szemedbe nézhetnék és elmondhatnám neked mindezeket abban a tudatban, hogy még mindig szeretsz, vagy legalábbis nem ítélsz el miattuk.